Difference between revisions of "A német népzene jellemezői"

A lap 2011. május 13., 23:09-kori változata

A német népdal legkorábbi dokumentálható emlékei, a Carmina burana (1300 körül) és a Jenaer Liederhandschrift (1350 körül) repertoárjának német anyanyelvű darabjai a gregorián ének lokális dominanciáját tükrözik, a dallamok többsége melizmatikus, a diatonikus modusok használata kizárólagos. Gyermekdalok, a keresztény ünnepek dalai (karácsony, húsvét), valamint egyéb vallásos dalok (zarándoklatok dalai) szerepelnek e két korai forrásban, minden bizonnyal a német népzene legarchaikusabb rétegének leképezései. A szájhagyomány keveset őrzött meg a korai időkből, a bajor területek pásztori kultúrájának dalkincse, amely az osztrák és svájci alpesi területek zenei praxisainak egzakt megfelelője, (csak) lokális jelentőséggel bír.

A késő-középkori feljegyzések a szekuláris zene több formájáról megemlékeznek már. A zenei élet fő szerepvállalói és egyben alakítói a vándormuzsikusok és a városi muzsikusok voltak. Repertoárjuk különböző kéziratos gyűjteményekben maradt fenn, többek között: Lochamer Liederbuch (1460), Glogauer Liederbuch (1480).

Egy kép a Musica instrumentalis Deudsch című műből.

A reneszánszban, az anyanyelvi kultúra térnyerésével, elszaporodtak a német anyanyelvű dalok és az azokhoz kapcsolódó táncok, a szekuláris és szakrális szférákban egyaránt. A tanult/művelt kereskedőréteg megjelenésével az otthoni zenélés gyakorlata is meggyökerezett, ami a korabeli világi képzőművészetnek is új témákat adott, a könyvnyomtatás feltalálásával pedig a legszélesebb körű terjesztésre is lehetőség nyílt. A kor hagyományos német zenéjének természetéről elsősorban Sebastian Virdung (Musica Getutscht, Basel, 1511) és Martin Agricola (Musica instrumentalis Deudsch, Wittenberg, 1529) munkáiból alkothatunk képet. Mindamellett a reformációra szükségszerű válaszként érkező ellenreformáció új, a nép körében használt szakrális dalok születésére is alkalmat adott (Catolisch Gesangbüchlein, 1613).

A barokk a népzene és műzene folyamatos kölcsönhatásának kora. A táncszvitek táncai megjelentek és megragadtak a népi gyakorlatban, s jelentős számú egyházi dallam is a népi praxis részévé vált (Mária-dalok például). Ugyanakkor a kor komponistái előszeretettel használták a nép dalait és táncdallamait kompozícióikban.

Ekkorra csontosodott meg a német hagyományos zene standard hangszerkészlete; Michael Praetorius egész kötetet szentel a hangszerek bemutatásának (De organographia, Wolfenbüttel, 1618) Syntagma Musicumában. Egy évszázaddal későbbről Weigel metszetei (népi zenészek ábrázolásai a különféle hangszerekkel: kintorna, cimbalom, szarvkürt, alpesi kürt, duda, síp, tamburin, doromb, tekerőlant) szolgálnak információval a korabeli hangszerekről.

A barokk kor végére tehető a népzenei hagyomány formavilágának végleges rögzülése is. Uralkodó a középkori ballada strofikus formája, a vallásos népzene (volksfromme Musik) majd’ minden műfajában ez jellemző. A protestáns területek gyakorlatában a lutheránus korál bar-formája (AAB) jelenik meg, a katolikus népi repertoár (Dél-Németország és az alpesi területek) a gregorián-közeli, antifonális struktúrákat követi inkább, az egyszerűbb népi himnuszoktól a zarándokénekekig bezárólag.

A népi táncokban általában két, egymástól élesen elkülönülő szakasz jelenik meg, a hangsorok, a ritmika és a hangszerelés kontrasztjait formailag az ABA képlet öleli fel. Az összetettebb táncok (mint a Landler vagy a Schottisch például) ezen forma kiszélesítései, a nagyobb formai egységek mintegy láncra fűzve követik egymást.

A felvilágosodás korának katolikus egyházi reformjai többek között a német misék hagyományát is megteremtették, ezzel párhuzamosan, a protestáns területeken elterjedt a népi himnuszok éneklése (a dalok a templomi kórusos gyakorlat hagyományait követik). Jelentőségük a szekuláris zene műfajaira, a couplet-ra, a balladára, a diákdalokra, a katonadalokra, a patrióta dalokra, valamint a táncokra, s bizonyos mértékig az operettre gyakorolt hatásukban áll.

A 19. század második felében nagyszabású intézményesítés kezdődött. A német kórusok felkarolták a népzene ügyét, a német népdal férfi- és vegyeskari letétekben élt tovább (a kóruséneklés mindmáig fontos ismérve a német közösségek kultúrájának, úgy Közép-Európában, mint emigrációban). A legjelentősebb kórusmozgalom az 1896-os alapítású Wandervogel (vándormadár) volt, 1933-ra már hétmillió tagot számlált, de a megerősödött nemzetiszocialista vezetés (más, kisebb mozgalmakkal együtt) ezt is likvidálni tudta. Repertoárja a német népdal teljes spektrumát lefedte, a dalok egy része 1908-ban nyomtatásban is megjelent, Der Zupfgeigenhansl címen.

Modernkori szerepek

A 20. századi ifjúsági mozgalmak használatában a német népdal más-más szerepeket töltött be. A nemzetiszocialista Németország koncepciójában a népdal a németség egyik fő szimbóluma volt, de a kelet-német szocialista-kommunista rezsim ifjúsági mozgalmai is magukénak tudták érezni azt, ellentétes felhanggal, de éppúgy nemzeti kincsként tekintve rá. Szemantikai tartalmának folyamatos félreértelmezésein túl, azonban, a népi dalkincs megőrzésének (és felújításának) két iránya is körvonalazódott az 1900-as években.

• A népies zene (volkstümliche Musik)

Az iparosodásnak, valamint a 20. század elején egész Európán végigsöprő modernizációs hullámnak betudhatóan a népzene addigi, autentikus, funkcionális modellje idejétmúlttá és az egyre nagyobb mértékben városlakó társadalom számára értelmezhetetlenné vált. Funkcionalitása megszűnt, a dalanyagot – eredeti kontextusából kiszakítva – új műfajok és repertoárok abszorbálták. A történet azonban a 20. századot megelőző időkre nyúlik vissza; a legelső népies zsánerek a balladák és a morális dalok voltak, de a népi-egyházi műfajok is a kategória relatíve korai képviselői. Hatásuk erőteljesen érzékelhető a 20. századi dalszerző-énekesek repertoárjában. Új keletű műfajok, a háborús dalok és a századelőn nagy népszerűségnek örvendő operett is a népies zene műfajaiként regisztráltak.

• Historizmus

A múlt újraálmodása, az autentikus népzenei formák felújítása és terjesztése, azaz a historizmus a legszélesebb körben elterjedt (és nyilvánvalóan legártalmatlanabb) attitűd a népzenei kultúra összes konzerválási törekvései között. Jellemző, hogy – szemben az egyéb, ideológiai alapokon nyugvó, funkcionális interpretációkkal – mindkét háború utáni Németországban jelen vannak a mozgalom képviselői.