Difference between revisions of "A tofák társadalma és életmódja"

A lap jelenlegi, 2011. június 9., 16:33-kori változata

A tofák fő tevékenysége a vadászat (KÉP: VADÁSZAT: lovas vagy pézsmaőz vadászat). Elsősorban prémvadászatból élnek, de húsvadra (szarvasokra, őzekre) is vadásznak. A tofák területe rendkívül gazdag volt pézsmaőzben, de a pézsmamirigy iránti kínai és a nemzetközi kozmetikumipar részéről megnyilvánuló kereslet hatására az állomány mára szinte teljesen kipusztult. Emellett szezonálisan halásznak és bogyót és diót gyűjtenek. Kiegészítő tevékenységként rénszarvast tartanak (KÉP:RÉN, NYERHA). Egyesek lótartással foglalkoznak, melyet nem tekinthetünk hagyományos tevékenységnek körükben. A szovjet-rendszer felszámolta a gazdálkodás szervezett formáit, ma jórészt a tofák orvvadászként járnak a tajgába. Csak keveseknek sikerült a kisnépek számára lehetőségként jelentkező szervezeti formák meghonosításával megbirkózniuk. A rénállományt ekkor majdnem teljesen felélték. A tofa házi rén a legnagyobb testű a rénszarvasok között, ezért a szovjet időkben előszeretettel vásároltak innen bikákat.

A három falu, ahol tofák élnek az év jelentős részében teljesen el van zárva a külvilágtól, és a legközelebbi településektől való nagy távolság miatt csak helikopterrel vagy repülőgéppel megközelíthetők. A szovjetrendszer összeomlása után rendkívül megdrágultak a behozott élelmiszerek, kiszolgáltatottá váltak a tofák a kereskedők kényének-kedvének. Tulajdonképpen a tofa egy szegénységi kultúra, nincs az embereknek semmijük, nincs mit megosztaniuk, és nincs mit elveszíteniük. A tofák nem képesek a felhalmozott készleteikkel való gazdálkodásra. Ezzel szemben a szituatív lehetőségek és helyzetek megélése az erősségük. Azt, hogy a A tofák kultúráját szegénységi kultúrának is nevezhetjük az is mutatta, hogy gyakorlatilag sosem hívtak meg még egy teára sem, mikor egy-egy tofa házba beléptünk, egyszerűen azon oknál fogva, mert nem volt nekik. Jártunk olyan otthonban, ahol láthatóan hónapok óta nem főztek (KÉP: HÁZBELSŐ, NYERHA). Az alkoholfogyasztás komoly problémát jelent a tofáknál. Mindig egy kicsit félve mentünk a boltba, hogy kivel fogunk az úton találkozni és ki fogja követelni, hogy vegyünk neki vodkát. Ha elkezdenek inni (akárcsak egy pohárkával), akkor többnyire napokra a vodka után járás határozza meg életüket. E tekintetben nincs különbség öregek és fiatalok, nők és férfiak között. A tofák ittasan provokatív magatartást mutatnak, a nők flörtölnek, a férfiak agresszívak, mely magatartások a tofák interpretációit alapul véve nem lesznek messze egymástól: például egy nő flörtölését is láthatjuk agressziónak.

A tofák elsősorban sámánjaikról ismeretesek a külvilágban. A tofa sámánizmus kutatásában Diószegi Vilmos révén nekünk, magyaroknak is része van. Diószegi 1958-ban járt itt, hogy egykori sámánokkal találkozzon, énekeket jegyezzen le, dobokat, ruhákat. rajzoltasson le, készítessen, vásároljon. Diószegi tofa anyagait (fényképeit, tárgyait) (KÉP: DIÓSZEGI TOFA SÁMÁN, EREDETI TEREP 1958), köztük az általa rögzített sámánéneket 2 orsós hangszalagon a budapesti Néprajzi Múzeum őrzi (HANG: PÉLDA TOFA SÁMÁN 1958). Diószegi nyomán 1998-ban Lukács Józseffel jártunk a három faluban, hogy zenét gyűjtsünk (KÉP. LUKÁCS JÓZSEF GYŰJT). Ekkor mindösszesen mintegy 20 öreg tofával találkoztunk, aki még beszélt tofául.

A tofák társadalomszerveződésükben hierarchiára utaló (például a sámánok és a nemzetségvezetők kategóriái erre utalnak: ulug ham, ulug bas) és tajgai egyenlőségi viszonyok keverednek. Az adott tevékenység határozza meg, hogy melyik társadalomszerveződés irányában figyelhető meg elmozdulás; az, hogy egy-egy tofák által gyakorolt tevékenység, cselekedet mekkora mértékben sugallt a külvilág által.

A tofák nem ápolnak mitikus hagyományokat, ez zavarná őket abban, hogy a jelenben adódó helyzetekben, cselekedetekbe teljes mértékben bevonódhassanak, részt vehessenek. Általában véve nincs jelentősége körükben bármiféle megmerevedett normának, szerepnek, szabálynak, mitikus megközelítésnek. Az egyén szabadságát értékelik mindennél többre a tofa társadalom tagjai.

Itt még azt kell megjegyeznem, hogy a narrációra épülő verbális kommunikációnak (a lexikai tudáson alapuló kommunikációnak) Belső-Ázsiában nem mindenhol van ugyanakkora jelentősége. Az ilyen jellegű kutatási módszert elsősorban a vadász-gyűjtögető társadalmakban általában nehezebben tolerálják, legalábbis saját tereptapasztalataim erre utalnak. Ezek a társadalmak egyenlőségi viszonyokat ápolnak és egy idegennel folytatott mindenfajta párbeszédben egy hierarchikus viszony lehetősége van elrejtve számukra (KÉP: GYŰJTÉS SÁMÁNŐSSEL RENDELKEZŐ ÖREGENÉNITŐL NYERZHÁBAN). Az ilyen jellegű helyzeteket a helyiek igyekeznek elkerülni. Ennek a gyakorlatnak a kialakulása azzal állhat összefüggésben, hogy a mindennapi élet gyakorlatában, például vadászat során a verbális kommunikáció zavaró elemként jelentkezik. Ezekben a közösségekben sokkal nagyobb szerepet kapnak más kommunikációs stratégiák, például jelbeszéd, de ezzel állhat szintén összefüggésben a tajgai népek sajátos humora is.