Difference between revisions of "India kultúrtörténete a brahmanizmus tükrében"

A lap jelenlegi, 2011. június 15., 06:59-kori változata

Megállapíthatjuk, hogy India kultúrtörténetének elemzése is a máshol említett akadályokba ütközik, és csak a leglényegesebb változásokból tudunk tájékozódni az indiai historikus térben, már ami a kultúrtörténetet illeti. India kultúrtörténete legegyszerűbben abban foglalható össze, hogy a védák idejében már egyértelmű világszemlélet dominálta az elkövetkezett ezredéveket is.

Ez a szanáthana dharma fogalma, amely a világban, illetve a világegyetemben uralkodó törvényekkel és törvényszerűségekkel összhangban történő emberi cselekvés és gondolkodás alapja – mind a mai napig – Indiában. Mivel a védák keletkezésének időpontja is jószerén meghatározhatatlan, az egyszerűség kedvéért tekintsük a védákat e kulturális szemlélet alapjaként, anélkül, hogy megkísérelnénk azok precíz kronológiai elhelyezését.

Ezt a védikus világszemléletet nevezik napjaikban gyakran dialektikus bráhmanizmusnak is, és a modern formában megjelenő változatát (az i. sz. 4-5. század után) nevezzük hinduizmusnak, vagy hindu vallásnak. Az indiai hagyományos bölcselet fogalma azonban nem használja a vallás kifejezést, különös tekintettel arra, hogy ha a világegyetemben uralkodó törvényszerűségek egységesek, akkor ezek minden emberi szereplőre is egyformán érvényesek, így a vallás fogalma merőben eltér Indiában attól (mind a mai napig), amit más kontinenseken e tárgyban hasonlóképpen definiálunk.

A hindu vallás (itt nevezzük az egyszerűség kedvéért vallásnak) a nyugati nézőpont számos torzulása, sok tévedése, tekintélyes alakjainak sommás és értetlen előítéletének ellenére, földünk legrégebbi ismert monoteista, azaz egyistenhívő vallása. Az indiai gondolkodás értemében az advaita (kettősség nélküli) Brahman a világegyetem létezésének ősoka, magja, múltja, jelene és jövője egyben. A Brahmannak nincs térbeli értelemben és időben lehetséges kiterjedése, azaz téren és időn kívüli. A Brahman önmagában teljes, minden létezőben működő és egyben működtető energiaként van jelen, de nem válik személyessé, csak önmagában nyilvánul meg, azaz a hiperabszolút értelemben vett Istent jelenti.

A Brahman tehát nem „létezik”, mert a létezés már okozat, melynek oka, előfeltétele a lét. A Brahman nem lehet létező, hiszen magában foglalja mindennek okát és okozatát, vagyis maga a lét, mindennek oka és forrása. Mivel a Brahmanban minden benne foglaltatik, így emberi értelemmel, szavakkal és meghatározásokkal le nem írható, meg nem közelíthető (avánmanasz agócsaram).

Az Átman (az Én) a Brahmannal azonos, abból származik, minősége csak a Brahmanban érthető meg, de már személyesült, Énné vált. A Brahman tehát a makrokozmikus, én nélküli (éntelen) lény, akiből egy szegregációs impulzus, a szamszkára indította el útjára a lények énné, egyénné válásának folyamatát. Az ember tehát magában hordja, birtokolja a makrokozmoszt – énjében. Az Átman a makrokozmikus Brahman egyéniesült léte, megtestesülése, de magasabb minősége miatt ennek tudata az emberben elhomályosult, jelen fejlettségi szintünk során csak kitartó, állhatatos erőfeszítéssel ébredhetünk az átman valódi eredetének, természetének megértésére.

Az emberi élet értelme a legmagasabb minőségű Én, az átman eredetének, természetének felismerése, megismerése, azaz a kozmikus kulcs az ember saját belső, még jórészt ismeretlen természetében rejlik. Az ember eredendő, szerves része a makrokozmosznak, és az anyagi jellegű földi – mikrokozmikus – világban csak átmenetileg vendégeskedik. Először megtestesülések (inkarnációk, reinkarnációk) ezrein át lefűződik a makrokozmoszból, hogy egyénivé, énné váljék, illetve fejlődhessék, mert az egyéniesülést, az énné válást, csak az anyagvilágban, az anyag – változó, romlandó – közegében nyerheti el. Majd szuverén Énné válása után, az ismételt reinkarnációk során át vissza fogja szerezni magasrendű tudatát, és ismét részévé válik a makrokozmosznak (a Brahmannak), de már Én-ként, önálló, egyéni tudattal, akarattal és teremtői képességekkel. Ezért az átman megismerése (magunk magasrendű természetének felismerése) azonos a Brahman megismerésével, azaz a világegyetem ősokának transzcendens értelmű tudatával.

Ha az emberi lét végső célja az átman természetének, eredetének, lényegének felismerése, akkor az ehhez vezető út – a hindu bölcseletben – logikailag egyértelmű. Az átman akkor mutatkozhat meg valós természetében, ha képesek vagyunk a makrokozmoszban ható és működő erőket – mind a pozitív, mind pedig a negatív erőket – figyelmen kívül hagyni, felülemelkedni azokon, azaz a lét megnyilvánult dualitásán. Mind a Jó mind pedig a Rossz cselekvéseken, tetteken nyugszik, illetve jelenik meg, míg az átman mozdulatlan, mivel lényege, szubsztanciája a Brahmannal azonos. Ha az ember legyőzi földi eredetű – és bármely irányú – vágyainak intenzív, újabb és újabb földi kötődéseket és kötöttségeket létrehozó késztetéseit, az ősok megnyilvánul a maga korlátlan valóságában.

A mai, átlagos indiai háztartásokban gyakran látni olyan házi oltárt, kis szekrénykét, ahol Ráma, Krisna, Siva, Ganésa vagy Lakshmi mellett, ott áll Jézus keresztje és Guru Nának képe, Buddha szobrocskája, vagy egy Dávid csillagnak a közepébe helyezett OM betű. A hindu gondolatok követője nem ismer vallási megkülönböztetést, számára minden fontos jelentőséggel bíró próféta vagy isteni megnyilatkozás, bárhol és bármely kultúra vagy kor köntösében, egy és ugyanazt a lényeget jelenti, ugyanazt a törvényt testesíti meg. Az embernél sokkalta fejlettebb létformák vagy Isten üzenete Indiában mindenki számára szól, minden embernek üzen, a kultúra hagyományaitól és az esetlegesen különböző vallásos rendszerektől függetlenül. A tudás, a törvény, a világegyetem szabályrendszere mindenhol egyforma, mindenkihez egyformán tartozik, közösségek, országhatárok, társadalmi osztályok vagy bőrszín, kultúra és etnikum szerinti megkülönböztetés nélkül.

A metafizikus indiai bölcselet gyakorlati megjelenése természetesen kissé mást jelent az ember fejlődésének professzionális keresői, bölcselők, jógik, papok, a szellem fürkésző munkásai számára, és mást az átlagember napi életében, ahol úgy is tűnhet, mintha életformája egy vallás alapján nyerné el összetéveszthetetlenül indiai változatait. Ezért nevezzük a hinduk életformáját, nézeteit egyszerűsített kifejezéssel vallásnak, "izmusnak", - hinduizmusnak -, noha maguk a hinduk, alig ismerik az emberi nézetrendszerek osztályozásának ezt a változatát.

A hinduizmus önmagát nem vallásnak, hanem bölcseleti rendszernek, gondolkodásformának vagy egyszerűen tradíciónak tartja, praktikus életvezetési rendszernek, amelynek aktualitása állandó, nem függ kortól, és földrajzi helytől is csak annyira, amennyiben ez a bölcselet évezredeken át csak az Indiában élő indiaiak sajátja volt. A hindu gondolkodásban megnyilvánuló bölcselet alapvetően egyfajta technika, amely segítséget nyújthat abban, hogy az ember életét a lényeges belső kérdések ösvényén élje, élhesse. Azt vallja, hogy nemcsak a fazekasnak, orvosnak, építésznek, művésznek van szüksége – foglalkozásának gyakorlásához – az elengedhetetlen technikák elsajátítására, hanem ugyanez érvényes a mindennapi ember életvezetésére is. Míg az orvos hosszú éveken át behatóan és szorgosan tanulja a gyógyítás technikáját, a létezés, a mindennapi problémamegoldás technikáját senki sem tanítja neki. Képes úrrá lenni egy betegség bonyolult szervi okán, de kudarcot vall a magánéletében, ha egyszerű konfliktusokkal találkozik.

A hinduizmus ezért az emberi élet teljességére vonatkozó technikaként nevezi meg magát, olyan "tudományként", amely az emberi sors átélésének egészére vonatkozóan nyújt, mind elméleti, mind pedig gyakorlati segítséget.