Difference between revisions of "A hangszeres zene és a néptánc Finnországban"

A lap 2012. április 4., 19:11-kori változata

A legjellemzőbb finn népi hangszer minden kétséget kizáróan a balti-finn régió valamennyi országában megtalálható pengetős hangszer finn változata, a kantele (kannel - észt, kankles - litván, kokle - lett, gusli svontsatije és gusli krilovidnije - észak-orosz).

A kantelének egy kisebb és egy lényegesen nagyobb testű változata is fennmaradt. A kantele fából készült, eredetileg öthúros, pentachord hangolású hangszer volt, később, a húrok számának megnövelésével a korábbi játéktechnika is megváltozott, az egyik kéz a dallamot, míg a másik a basszust és a kíséretet játszotta. A húrok korábban lószőrből készültek, a későbbi hangszereket azonban már fémhúrokkal látták el.

Történeti források tanúsága szerint az ősi, öthúros változat a kalevalai dalok kísérője volt, de szólóhangszerként is megjelent, illetve nagyobb testű típusát dalok és táncok kísérőhangszereként is használták (ez a típus ma is él a népzenében). A modern kantele diatonikus hangolású, és a kortárs komolyzenében van szerepe.

A jouhikko (vagy jouhikannel) két-, három- vagy négyhúros, vonóval megszólaltatott lyra-szerű hangszer, amely szintén elterjedt volt a népi tánczenében, a skandináv hagyományból érkezett.

Lapp sámándob.

Az idiofon hangszercsoport erősen alulreprezentált, külön említést a lapp sámándobok, a pogány rituálék elmaradhatatlan kísérői érdemelnek.

Az aerofon hangszerek legtöbbje valamilyen funkciót (állatterelés, vadászat) töltött be, és bár helyi változatok szép számban maradtak fenn, nem területspecifikus hangszerek.

A hegedű legkorábban 17. századi forrásokban jelenik meg, s a 18–19. század egyeduralkodó hangszere lett a nyugati és déli területeken (Viena és Olonets megyékben azonban majdhogynem ismeretlen). Tánczenei hangszerként használták, különösen esküvőkön, ünnepi alkalmakon és táncmulatságokon töltött be fontos szerepet. Olykor két-három hegedűs is jelen volt egy-egy ünnepségen, ilyenkor a dallamokat oktáv távolságban játszották, vagy a vezető hegedűs dallamához a többi hangszeres kíséretet szolgáltatott.

Jouhikko. Fotó: Simon Chadwick.

A klarinét mint finn népi hangszer a 19. századi katonazenekarok hagyatéka. Leginkább a nyugati országrészben használták, gyakran a hegedű mellett (a klarinétosok egy része a hegedűvel is elboldogult). Önálló népzenei repertoárral nem rendelkezett (a hegedű repertoárját vette át), a klarinétosok többsége viszont a népi táncdalok mellett gazdag repertoárral rendelkezett indulókból.

A harmonika korai típusai meglepően korán, már a 19. század középső évtizedeiben megjelentek Finnországban (a keleti területeken orosz közvetítéssel, a déli megyékben pedig Közép-Európán át), s az egyház és a népzenekutatók heves tiltakozása ellenére hamar átvette a vezető szerepet a népi tánczenében a hegedűtől és a kantelétől.

Néptánc

A finn népi táncok története három időszakra bontható: a körtáncok kora (a 18. századig), a csoportos és társasági táncok kora (18–19. század) és a páros táncok kora (19–20. század). Utóbbi két csoportba tartozó táncok mindegyike nyugati átvétel, lokális variánsok azonban kifejlődtek/kifejlődhettek.

Az első, legősibb csoportba a Kalevala lírai dalaira járt táncok tartoznak, leginkább az ingriai és dél-karéliai lányok táncai. A dalokat egy vezető énekes és egy több szólamban megszólaló kórus váltakozása jellemzi. Ugyanide tartoznak, de korban valamelyest későbbre tehetők az új stílusú, strofikus dalokra járt körtáncok.

A legrégebbi csoportos tánc, a polska, a 18. század elején vált népszerűvé Finnországban. Bár a legtöbb polska-dallamot Pohjanmaaban gyűjtötték, a tánc az ország egész területén ismert volt. Míg a korabeli karéliai esküvőkön – bár a zene szerepe egyaránt fontos volt – csak siratókat és kalevalai dalokat énekeltek, nyugatabbra a ceremónia központi helyén a táncok álltak, közülük is elsősorban a polska. A minuet kizárólag a nyugati területeken volt használatban, éppúgy, mint a quadrille és az anglaise. A régi stílusú keringő (mint csoportos tánc) a 18. század vége felé terjedt el, gyakran yankee waltzként hivatkoztak rá (finn-amerikai emigránsok hozták be az országba).

A legkedveltebb és legelterjedtebb páros táncok a polka, a mazurka, a német polka, a jenkka és a sottiisi.

Kapcsolódó szócikkek

• A finn vokális zene
• A finn népzene továbbélése napjainkban