Difference between revisions of "A hangszeres zene és a néptánc Finnországban"
(jav.) |
|||
| (10 közbeeső változat nincs mutatva) | |||
| 5. sor: | 5. sor: | ||
|dátum = | |dátum = | ||
|zenei kultúra = finn | |zenei kultúra = finn | ||
| − | |hangszercsoport = | + | |hangszercsoport = [http://hu.wikipedia.org/wiki/Kordofon_hangszerek Kordofon hangszerek] |
|forrás = | |forrás = | ||
}} | }} | ||
| − | A legjellemzőbb finn népi hangszer minden kétséget kizáróan a balti-finn régió valamennyi országában megtalálható pengetős hangszer finn változata, a | + | A legjellemzőbb finn népi hangszer minden kétséget kizáróan a balti-finn régió valamennyi országában megtalálható pengetős hangszer finn változata, a kantele ([[Hangszerek Észtországban|kannel]] - észt, [[Litván hangszeres zene és a tánc|kankles]] - litván, [[Lett népi hangszeres zene és a tánc|kokle]] - lett, [[Az orosz hangszeres zene és a tánc|gusli]] svontsatije és gusli krilovidnije - észak-orosz). |
<br> | <br> | ||
<br> | <br> | ||
| 18. sor: | 18. sor: | ||
<br> | <br> | ||
<br> | <br> | ||
| − | + | A ''jouhikko'' (vagy jouhikannel) két-, három- vagy négyhúros, vonóval megszólaltatott lyra-szerű hangszer, amely szintén elterjedt volt a népi tánczenében, a skandináv hagyományból érkezett. | |
<br> | <br> | ||
<br> | <br> | ||
| − | + | [[Fájl: Lapp_sámándob.jpg|bélyegkép|balra|Lapp sámándob.]] | |
| + | |||
| + | Az [http://hu.wikipedia.org/wiki/Idiofon_hangszerek idiofon] hangszercsoport erősen alulreprezentált, külön említést a lapp sámándobok, a pogány rituálék elmaradhatatlan kísérői érdemelnek. | ||
<br> | <br> | ||
<br> | <br> | ||
| 30. sor: | 32. sor: | ||
<br> | <br> | ||
<br> | <br> | ||
| − | + | [[Fájl: Jouhikko.jpg|bélyegkép|jobbra|Jouhikko. Fotó: Simon Chadwick.]] | |
| + | |||
| + | A ''klarinét'' mint finn népi hangszer a 19. századi katonazenekarok hagyatéka. Leginkább a nyugati országrészben használták, gyakran a hegedű mellett (a klarinétosok egy része a hegedűvel is elboldogult). Önálló népzenei repertoárral nem rendelkezett (a hegedű repertoárját vette át), a klarinétosok többsége viszont a népi táncdalok mellett gazdag repertoárral rendelkezett indulókból. | ||
<br> | <br> | ||
<br> | <br> | ||
| 54. sor: | 58. sor: | ||
[[Kategória:Finnország]] | [[Kategória:Finnország]] | ||
[[Kategória:finnek]] | [[Kategória:finnek]] | ||
| − | |||
| − | |||
| − | |||
| − | |||
| − | |||
| − | |||
A lap jelenlegi, 2012. május 7., 08:25-kori változata
|
Kantele | |
|
| |
| Név | Kantele |
| Dátum | |
| Zenei kultúra | finn |
| Hangszercsoport | Kordofon hangszerek |
| Forrás | |
A legjellemzőbb finn népi hangszer minden kétséget kizáróan a balti-finn régió valamennyi országában megtalálható pengetős hangszer finn változata, a kantele (kannel - észt, kankles - litván, kokle - lett, gusli svontsatije és gusli krilovidnije - észak-orosz).
A kantelének egy kisebb és egy lényegesen nagyobb testű változata is fennmaradt. A kantele fából készült, eredetileg öthúros, pentachord hangolású hangszer volt, később, a húrok számának megnövelésével a korábbi játéktechnika is megváltozott, az egyik kéz a dallamot, míg a másik a basszust és a kíséretet játszotta. A húrok korábban lószőrből készültek, a későbbi hangszereket azonban már fémhúrokkal látták el.
Történeti források tanúsága szerint az ősi, öthúros változat a kalevalai dalok kísérője volt, de szólóhangszerként is megjelent, illetve nagyobb testű típusát dalok és táncok kísérőhangszereként is használták (ez a típus ma is él a népzenében). A modern kantele diatonikus hangolású, és a kortárs komolyzenében van szerepe.
A jouhikko (vagy jouhikannel) két-, három- vagy négyhúros, vonóval megszólaltatott lyra-szerű hangszer, amely szintén elterjedt volt a népi tánczenében, a skandináv hagyományból érkezett.
Az idiofon hangszercsoport erősen alulreprezentált, külön említést a lapp sámándobok, a pogány rituálék elmaradhatatlan kísérői érdemelnek.
Az aerofon hangszerek legtöbbje valamilyen funkciót (állatterelés, vadászat) töltött be, és bár helyi változatok szép számban maradtak fenn, nem területspecifikus hangszerek.
A hegedű legkorábban 17. századi forrásokban jelenik meg, s a 18–19. század egyeduralkodó hangszere lett a nyugati és déli területeken (Viena és Olonets megyékben azonban majdhogynem ismeretlen). Tánczenei hangszerként használták, különösen esküvőkön, ünnepi alkalmakon és táncmulatságokon töltött be fontos szerepet. Olykor két-három hegedűs is jelen volt egy-egy ünnepségen, ilyenkor a dallamokat oktáv távolságban játszották, vagy a vezető hegedűs dallamához a többi hangszeres kíséretet szolgáltatott.
A klarinét mint finn népi hangszer a 19. századi katonazenekarok hagyatéka. Leginkább a nyugati országrészben használták, gyakran a hegedű mellett (a klarinétosok egy része a hegedűvel is elboldogult). Önálló népzenei repertoárral nem rendelkezett (a hegedű repertoárját vette át), a klarinétosok többsége viszont a népi táncdalok mellett gazdag repertoárral rendelkezett indulókból.
A harmonika korai típusai meglepően korán, már a 19. század középső évtizedeiben megjelentek Finnországban (a keleti területeken orosz közvetítéssel, a déli megyékben pedig Közép-Európán át), s az egyház és a népzenekutatók heves tiltakozása ellenére hamar átvette a vezető szerepet a népi tánczenében a hegedűtől és a kantelétől.
[szerkesztés] Néptánc
A finn népi táncok története három időszakra bontható: a körtáncok kora (a 18. századig), a csoportos és társasági táncok kora (18–19. század) és a páros táncok kora (19–20. század). Utóbbi két csoportba tartozó táncok mindegyike nyugati átvétel, lokális variánsok azonban kifejlődtek/kifejlődhettek.
Az első, legősibb csoportba a Kalevala lírai dalaira járt táncok tartoznak, leginkább az ingriai és dél-karéliai lányok táncai. A dalokat egy vezető énekes és egy több szólamban megszólaló kórus váltakozása jellemzi. Ugyanide tartoznak, de korban valamelyest későbbre tehetők az új stílusú, strofikus dalokra járt körtáncok.
A legrégebbi csoportos tánc, a polska, a 18. század elején vált népszerűvé Finnországban. Bár a legtöbb polska-dallamot Pohjanmaaban gyűjtötték, a tánc az ország egész területén ismert volt. Míg a korabeli karéliai esküvőkön – bár a zene szerepe egyaránt fontos volt – csak siratókat és kalevalai dalokat énekeltek, nyugatabbra a ceremónia központi helyén a táncok álltak, közülük is elsősorban a polska. A minuet kizárólag a nyugati területeken volt használatban, éppúgy, mint a quadrille és az anglaise. A régi stílusú keringő (mint csoportos tánc) a 18. század vége felé terjedt el, gyakran yankee waltzként hivatkoztak rá (finn-amerikai emigránsok hozták be az országba).
A legkedveltebb és legelterjedtebb páros táncok a polka, a mazurka, a német polka, a jenkka és a sottiisi.
