Difference between revisions of "3.1. Az ír zene megújulása I."
| 9. sor: | 9. sor: | ||
A zene és a tánc nagyon megbecsült tevékenységnek számított a 19-20. századi vidéki Írországban, amikor a hagyományos hangszeres zene általában a tánc alá szolgáltatott talpalávalót. A táncra jó alkalom nyílt az úgynevezett „crossroads dances” (MÁS SZÓCIKKEK) esetében, | A zene és a tánc nagyon megbecsült tevékenységnek számított a 19-20. századi vidéki Írországban, amikor a hagyományos hangszeres zene általában a tánc alá szolgáltatott talpalávalót. A táncra jó alkalom nyílt az úgynevezett „crossroads dances” (MÁS SZÓCIKKEK) esetében, | ||
| − | [[Fájl: Dancing Crossroads1891.jpg | | + | [[Fájl: Dancing Crossroads1891.jpg |bélyegkép|balra|Galway megyei crossroad dance 1891 körül.<ref>A kép eredeti [http://archives.library.nuigalway.ie/joeburke/biog.html helye] </ref>]] |
amikor profi vagy félprofi vándorzenészek, általában dudások vagy hegedűsök a helyi lakosoknak szabadban zenéltek, akik viszont céilí-t táncoltak, illetve magát a táncos társaságot nevezték így, ahol barátok, szomszédok gyűltek össze, ittak, énekeltek, táncoltak, történeteket meséltek és zenéltek egymásnak. Az éneklést hagyományosan nem kísérték, az alkalmilag összeverődött két-három zenész pedig uniszónóban játszott. <br> | amikor profi vagy félprofi vándorzenészek, általában dudások vagy hegedűsök a helyi lakosoknak szabadban zenéltek, akik viszont céilí-t táncoltak, illetve magát a táncos társaságot nevezték így, ahol barátok, szomszédok gyűltek össze, ittak, énekeltek, táncoltak, történeteket meséltek és zenéltek egymásnak. Az éneklést hagyományosan nem kísérték, az alkalmilag összeverődött két-három zenész pedig uniszónóban játszott. <br> | ||
A hagyományos tánc és a vidéki céilí komolyan megcsappant, amikor a gazdaság hanyatlásnak indult az 1930-as években. 1935-ben a „Dance Hall Act” betiltotta a „crossroad dancing”-et, minek következtében nagyon sok táncterem bezárt, így rengeteg vidéki zenész maradt munka nélkül. Arra kényszerültek, hogy elhagyják a vidéket, munkát találjanak Dublinban, Londonban és az Egyesült Államokban. A megszokott körülmények elvesztésével a táncból csak a népzene maradt meg a vidéken. Az 1940-50-es években a Piper’s Club<ref>Jelenlegi rendezvényeiről ezen az [http://comhaltas.ie/blog/post/history_of_the_pipers_club/ oldalon] találhatók információk</ref> Dublinban | A hagyományos tánc és a vidéki céilí komolyan megcsappant, amikor a gazdaság hanyatlásnak indult az 1930-as években. 1935-ben a „Dance Hall Act” betiltotta a „crossroad dancing”-et, minek következtében nagyon sok táncterem bezárt, így rengeteg vidéki zenész maradt munka nélkül. Arra kényszerültek, hogy elhagyják a vidéket, munkát találjanak Dublinban, Londonban és az Egyesült Államokban. A megszokott körülmények elvesztésével a táncból csak a népzene maradt meg a vidéken. Az 1940-50-es években a Piper’s Club<ref>Jelenlegi rendezvényeiről ezen az [http://comhaltas.ie/blog/post/history_of_the_pipers_club/ oldalon] találhatók információk</ref> Dublinban | ||
A lap 2012. június 10., 16:08-kori változata
|
Séan Ó Riada | |
|
| |
| Név | Séan Ó Riada |
| Született | 1931.augusztus 1. |
| Elhunyt | 1971.október 3. |
| Nemzetiség | ír |
| Funkció | zeneszerző |
| Forrás | [1] |
A zene és a tánc nagyon megbecsült tevékenységnek számított a 19-20. századi vidéki Írországban, amikor a hagyományos hangszeres zene általában a tánc alá szolgáltatott talpalávalót. A táncra jó alkalom nyílt az úgynevezett „crossroads dances” (MÁS SZÓCIKKEK) esetében,
amikor profi vagy félprofi vándorzenészek, általában dudások vagy hegedűsök a helyi lakosoknak szabadban zenéltek, akik viszont céilí-t táncoltak, illetve magát a táncos társaságot nevezték így, ahol barátok, szomszédok gyűltek össze, ittak, énekeltek, táncoltak, történeteket meséltek és zenéltek egymásnak. Az éneklést hagyományosan nem kísérték, az alkalmilag összeverődött két-három zenész pedig uniszónóban játszott.
A hagyományos tánc és a vidéki céilí komolyan megcsappant, amikor a gazdaság hanyatlásnak indult az 1930-as években. 1935-ben a „Dance Hall Act” betiltotta a „crossroad dancing”-et, minek következtében nagyon sok táncterem bezárt, így rengeteg vidéki zenész maradt munka nélkül. Arra kényszerültek, hogy elhagyják a vidéket, munkát találjanak Dublinban, Londonban és az Egyesült Államokban. A megszokott körülmények elvesztésével a táncból csak a népzene maradt meg a vidéken. Az 1940-50-es években a Piper’s Club[3] Dublinban
olyan találkahellyé vált, ahol számos nincstelen zenész, hegedűsök, John Kelly és Tommy Potts, a dudások, Leo Rowsome és Tommy Reck, valamint a furulyás Seán Potts összeülhetett. A népzene újjáéledése Írországban a városhoz kötődik.
Noha a vidéki Írországban igencsak hanyatlófélben volt a tánczene, az angliai és amerikai ír emigránsok körében, a városban a céilí bandek révén új alakban továbbélt. Az 1920-as, 1950-es évek közötti populáris tánczenét játszó zenekarok hatására a sokféle hegedűsből, fuvolistából, harmonikásból, zongoristából és dobosból álló együttesek, céilí zenekarok olyan táncdallamokat játszottak, amelyek híján voltak a régi, hagyományos szólójátékban meglévő díszítésbeli finomságoknak. Az 1800-as években a Conradh na Gaeilge (A Gael Szövetség) kezdeményezése volt az első próbálkozás arra, hogy legyenek kollektív zenélési lehetőségek. Ezek a rendezvények később, az 1950-es években nagyon népszerűvé váltak egész Írországban és az emigránsok körében is.
Az 1950-es években céilí zenekarok ismét előtérbe kerültek az értelmiségi rétegek által és a kereskedelmi forgalomba kerülő amerikai népzene hatására. Ezzel körülbelül egy időben indul meg a gazdasági fellendülés a 60-as években. Így jön létre a már sokat emlegetett megújulás az ír népzenében, amely négy további folyamattal függ össze: az ír népzene gyűjtése, rögzítése és közvetítése a különböző médiumokon keresztül, a hangszeres játék támogatására létrejött szponzorált versenyek és csoportok kialakulása, az úgynevezett „ballad boom” [4] és a zeneszerző, Seán Ó Riada alkotásai.
1947-ben a Radio Eireann, amely megalakulásától kezdve (1926) közvetített népzenét, dublini stúdiójából elindított egy olyan műsort, amelyben egy az országot járó csapat Írország vidéki népzenéjét gyűjtötte és rögzítette. A csapat a rögzítés során olyan zenészeket tett híressé, mint Séamus Ennis
vagy Ciarán Mac Mathúna.
A programok hatására egyre világosabbá vált a nyilvánosság előtt, hogy milyen gazdag is az ír népzene.
A közvetítéseken keresztül az idősebb vidéki énekes- és zenészgeneráció elismertté és megbecsültté vált az ír társadalomban.
1951-ben a Pipers’ Club tagjai megalapítottak egy szervezetet a népzenészek számára, a Comhaltas CeoltÓirí Eireannt. Helyi, regionális és nemzeti versenyt rendeznek minden évben, amelynek a Fleadh Cheoil na héireann[6] (Írországi Zenei Fesztivál) a csúcspontja. A verseny fiataloknak szól, akik egyébként egyre nagyobb arányban kezdenek népzenét tanulni, főként uilleann pipe-on, furulyán, koncertfuvolán, hegedűn, koncertinán és gombos harmonikán. Az informális zenélés céljából a tapasztalt és a kezdő zenészek az úgynevezett pub session-ökre (FOGALOMMAGYARÁZAT) gyűlnek össze, így megteremtve a kötetlen közös zenélés új hagyományát. Vegyítve a zenét és a társas érintkezést, a session-ök általában rendszeresen egy héten egyszer, egy meghatározott nap estéjén vannak bizonyos kocsmában, pubban, vagy valakinek az otthonában, ugyanakkor bizonyos városokban minden este van session minden pubban.
A sessionökön, a határ az előadók és a hallgatóság között elmosódik és a társasági élet ugyanolyan fontos, mint maga a zene. A terítéken legtöbbször tánczene van, leginkább reeleket játszanak, de a 70-es évekig a zenéhez egyáltalán nem tartozott tánc, kivéve néhány vidéki területet (köztük Clare megyét), amikor set-táncok újból felelevenedtek és hozzátartoztak az esténkénti társas léthez.
