Difference between revisions of "Hangszerek Ausztráliában"

A lap 2011. április 5., 20:26-kori változata

A hangszerek elterjedése Ausztráliában
Dr. Alice M. Moyle munkája nyomán

A hangszer általános definíciója szerint: nem-vokális eredetű hangok keltésére szolgáló eszköz. E rövid meghatározás kiválóan leírja a hangszer lényegét; mint látni fogjuk, az őslakosok hangszereinek viszonya a zenéhez nem mindig közvetlen; gyakran a szó szoros értelemben vett hangadó eszközről beszélhetünk, melynek célja és lényege nem a zene síkján nyilvánul meg, hanem sokkal inkább egy rituális tárgyról, és szimbólumról van szó. Ebből kifolyólag egyes hangszerekről csak kevés információ áll rendelkezésünkre – hanganyag pedig egyáltalán nem. Az ausztrál őslakosság hangszerei megszólaltatásuk szerint három fő csoportba sorolhatók: idiofonba, aerofonba és membranofonba. Általánosságban elmondható, hogy dalok kíséretére szolgálnak, szólista használatuk nem jellemző – ez alól talán az északi területeken használt didjeridu képez kivételt, ezt is csak az utóbbi időben. A hangszerek földrajzi elterjedését, valamint használatuk területenkénti eltéréseit Dr. Alice M. Moyle munkáit követve szemléltetjük; a térképen a hangszereket jelölő ikonok az egyes hangszerek hanganyagra való rögzítésének helyét mutatják. Az itt használt térkép 1974-es vázlat alapján készült; a szaggatott vonalak az államok és tartományok határait jelzik.

Ilpirra, vagy közép-ausztrál „trombita”

A kontinens középső részén használt üreges facső a leírások szerint az emuk és vadpulykák csalogatására szolgált, zenében betöltött szerepéről azonban nem tudunk (ami nem jelenti azt, hogy nem volt e téren használva). Hossza körülbelül 30-40 cm. Mivel az Ilpirra használata az utóbbi kétszáz évben megszűnt, hanganyag nem áll rendelkezésünkre.

Didzseridu és ritmusverő fa (az énekes által ütve)

Didzseridu (a játékos által a hangszer oldalán ütött ritmus)

Az énekes kézben tartott ritmusverő fája egy másik, a földön lefektetett fát üt

Ritmusverő fa (csak párban)

Bumeráng

Ráspoly (reszelő vagy dörzsölő)

A kontinens keleti felén elterjedt hangszer. Két részből áll, az egyik egy vastagabb és hosszabb, keresztirányban többször bemetszett fa, vagy lándzsanyél, a másik egy kisebb fa, melyet az előzőn, a tengelyéhez viszonyítva merőlegesen húzogatva szólaltatnak meg. Általában kíséretként szolgál a tánccal nem kísért dalok mellé.

Taps

Az emberi test különböző részeinek tenyérrel és kézzel való ritmusra ütése kétség kívül a legősibb zenei kíséretként szolgáló (vagy akár szóló) eszköz. Ilyen a taps, a mellkas, a comb, vagy fenék ütögetése, vagy lábbal a földön dobbantott ritmus.

Comb ütése

Ausztrália nagy részén az asszonyok a zenei előadások többségében nem vesznek aktívan részt; az előadás alatt egy helyben táncolnak, tapsolnak, vagy a combjukat, feneküket ütik – habár hozzá kell tennünk, hogy ez nem általánosan igaz, lásd- például a Melville-szigetek lakóinak zenéjét. Szokás a combot behajlított tenyérrel ütni a nagyobb hangerő elérése érdekében.

Lábbal a földön ütött ritmus

Fa kéreg darab vagy köteg

Ezeket kézzel, nyitott tenyérrel ütik, vagy a földhöz verik.

Bőr darab kézzel ütve (csak nők)

Két comb közé kifeszített bőrdarab, vagy bőrgolyó ritmikus ütése.

Földhöz ütött fa

Zúgattyú

Mag, vagy kagyló csörgő

Különböző magokat, vagy fák terméseinek héját, illetve kagylókat zsinórra felfűzve, rázóhangszerként használták általában táncosok.

Üreges fadarab pálcával ütve

Kizárólag az Északi -Területen, Arnhem-földön használatos rituális hangszer, őslakos neve Ubar, vagy Uwar. Hangja és a hangszer teste szimbolikus, a teremtő erőt jeleníti meg. A test a termeszek által üregesre rágott fa törzse, melynek belső átmérője körülbelül 20cm.^[1]

Üreges facső (vagy kenu) pálcával ütve

(párban, vagy akár egyszerre többet is megszólaltatva)

Egyik végén bőrözött dob

(nyitott tenyérrel, vagy pálcával ütve) Észak-Queensland és a Torres-szoros lakóinak hangszere, Ausztrália egyedüli membranophone hangadója. Valószínűleg Pápua- Új Guineából terjedt tovább Ausztráliába. A dob teste homokóra formájú, melynek egyik vége bőrözött – általában gyíkbőrt használnak erre a célra -, és nyitott tenyérrel-, vagy pálcával ütik. Ének és tánc kíséretére szolgál.

Többrét hajtott levélsíp

Az egész világon elterjedt hangszer. A játékos a levél két végét enyhén megfeszíti, majd a peremre fújt levegővel hozza rezgésbe a levelet. E hangszer valószínűleg szórakoztatási célokat szolgált.

Csont vagy nád

(pánsíp módon fújva) A nád vagy csont cső az egyik végén, peremfúvósként megszólaltatott síp, mely az ifjúavatási ceremóniák alatt jelzésként szolgált (mint ahogyan ezt a felvételen hallhatjuk). Hagyományos közegben ma már nincs használatban.

Jegyzetek

1. ↑ Lásd. Arnhem Land Music by A.P.Elkin – The Oceania Monographs No.9, plublished by The University of Sydney; Musical Patterns – 20.o.