Difference between revisions of "Capoeira"

A lap 2010. november 30., 00:16-kori változata

Brazília zenei tradícióit és kultúráját említve, hamar eljuthatunk a nyugati világ számára, mára talán egyik legnépszerűbb örökségéhez, mely a szamba zenéje és tánca mellett a leginkább ismert és elterjedtebb brazil stílusjegy. A lélekbekúszó, zenei aláfestéssel kísért, harcművészeti elemekkel átszőtt, erősen akrobatikus tánc látványa során, bizony kikerekedhet a szemünk.

A capoeira egyszerre tánc, harc és furfang, a cél, a megtévesztés, melyben a cselezés, támadás és védekezés egymást váltják. A két harcoló fél, a ginga nevű alaptáncból kiindulva, szinkronban lévő mozdulatsorokkal szimulálja a támadást, melyet leginkább lábbal hajtanak végre, mialatt a másik fél védekezik, majd fordítva. Ám kevesen tudják, hogy e táncba rejtett harcművészet, akárcsak története, nem mindig volt oly szelíd, mint napjainkban, s hogy a capoeirának nem Brazíliából erednek legősibb gyökerei..

Történeti, kulturális háttér

Ahhoz, hogy a capoeirát megismerhessük és meg is érthessük, elengedhetetlen, hogy történetébe, ha csak röviden is, bele ne pillantsunk, ehhez pedig a történelem időskáláján évszázadokat kell visszafelé ugranunk, az Afrikából, az amerikai kontinensre deportált rabszolgák idejébe. Milliós nagyságrendű számról kell szólnunk, ha az erőszakkal elhurcoltak számát szeretnénk megbecsülni, s tekintélyes mennyiségű, ingyen munkaerő került Brazília hatalmas cukornád, kávé, és banánültetvényeire is. Afrika több területein folytak rabszolgavadászatok, a nyugati partvidéktől kezdve, egészen a belső, kongói erdősségekig, s így, az Újvilágba került, szerencsétlen sorsú emberek, sok esetben sem egymás nyelvét, sem hagyományaikat nem ismerték, s tradícióik elemei csak részeiben, vagy egyáltalán nem fedték egymáséit. Egyfajta nyelvet azonban mindannyian jól értettek, és az nem volt más, mint a zene nyelve. Így a rabszolgaszállások mellett, az est leszálltakor, vagy a ritka szabadnapokon énekkel, és egyszerű, saját maguk készítette hangszerekkel tarthatták életben a tradíció legalább egy kis részét, melyet magukénak mondhattak, hiszen más javaik nem voltak. Megfosztották őket minden korábbi gyökerüktől, az őshaza földjétől, a hagyományok, a saját törvények és szokások gyakorlásától, s nem másért, mint a túlélésért küzdöttek. A capoeira ma ismert formájának őse is éppen e túlélésért folytatott küzdelemben született meg, Brazília észak-keleti, Bahia tartományában.

Maga a capoeira szó jelentése is a mai napig heves viták tárgya, lényegében kétféle uralkodó nézet létezik. Az egyik azt vallja, hogy a szó a tupi indián szóból ered, mely az erdőben kiirtott területet jelent, s az e nézetet vallók általában úgy vélik, hogy a capoeira eredete csak ott köthető Afrikához, hogy a behurcolt rabszolgák művelték, melyet azonban az ültetvényeken találtak ki, s fejlesztették a hosszú évtizedeken és évszázadokon át, tökélyre. A másik nézet szerint, a capoeira Afrikából származik, s a kongói kikongo nyelvben megtalálható kipula, vagy kipura szóval mutat hasonlóságot, melyet először egy Fu-Kiau Bunseki nevű kongói származású kutató vetett fel, aki két mesterdiplomát, s doktori fokozatot szerzett az Egyesült Államokban, Kongó vallási és spirituális hagyományainak tanulmányozása által. E nyelven, a kipura, szó szerint azt jelenti „egyik helyről a másikra reppenni”, vagy „harcolni, ütni”, s a kongói társadalmi vonatkozásban azt a személyt nevezték így, aki olyan harci technikával harcolt, mely az egymással viaskodó kakasokra volt jellemző. Azok, akik ezt az eredetet vallják igaznak, azért is tartják bizonyítottnak elképzelésüket, mert a capoeira eredeti neve capoeira Angola volt, s ez félreérthetetlenül Afrikai gyökereiről tanúskodik.

Azóta sem született tényleges megegyezés arról, hogy a capoeira, mint harci stílus, honnan származik, s történt ez főként amiatt, hogy a korabeli dokumentumok egy részét, melyek a Brazíliába került afrikaiakról adtak számot, szándékosan megsemmisítették, abban a naiv reményben, hogy az erőszakos deportálásnak szégyenletes foltját az ország a feledés homályába vetheti! Az ültetvényesek pedig minden lehetséges erőt bevetettek annak érdekében, hogy az afrikaiak elszakadjanak gyökereiktől, mely erősíthette volna őket, s hogy azokból erőt merítve, társadalmi összetartozást érezhessenek, s önállóságra tegyenek szert. Jó okkal féltek, hogy hatalmat szerezhetnek, hiszen jóval többen voltak, mint gazdáik, sokuk pedig politikai, vagy vallási vezetőként élt korábban az Őshazában. S a földbirtokosok valóban joggal féltek, s nemcsak az ismeretlenségüktől, vallási hiedelmeiktől, s praktikáiktól. A korai időkben gyakoriak voltak a rabszolgalázadások, hiszen életkörülményeik minden tekintetben borzalmasak voltak, mivel nem tekintették őket embereknek, hanem tárgyaknak, melyeket adni, venni lehetett. Sem egészségükkel, sem életminőségükkel nem foglalkoztak, legfeljebb csak annyira, hogy életben maradjanak, hogy dolgozni tudjanak. Így, amikor csak tehették, és lehetőségükben állt, a rabszolgák harcba szálltak elnyomóik ellen, s hamar felismerték, erejük megvolt hozzá, hogy kegyetlen uraikat valóban legyőzzék, főleg, ha a földeken már amúgy is megerősödött testüket harcra edzették, s technikájukat tökéletesítették. Eredményességük hamar kiütközött, az ültetvényesek nem érezhették többé magukat biztonságban, s lépéseket tettek, hogy a felbőszült, s egyre inkább harcedzett szolgáikat féken tarthassák. Megtiltották a harci mozdulatsorok gyakorlását, s akiket tetten értek, hogy e fenyítés ellenében mégis harcra edzették magukat, azokat kegyetlenül megbüntették, mintegy elrettentő példaként, a többi rabszolga számára. Ez azonban nem törte meg a harc gyakorlásának lehetőségét, mert azt elkezdték táncba rejteni, s hangszerekkel kísérni, hozzá pedig énekeltek. Többen úgy vélik, a capoeira, részben ezért is vált később zenével aláfestett tánccá, hiszen az ültetvényes, mikor szolgáit leellenőrizvén megjelent, csak azt láthatta, azok táncoltak, s ugyan ki büntethette volna tánc és éneklés miatt rabszolgáit! Sok ének tartalmaz olyan szövegeket, melyek figyelmeztették az éppen a mozdulatsorokat végző „táncost”, azokat, mintegy az énekbe ágyazták, vagyis szó szerint - persze burkoltan - elénekelték, hogy ura közeledett, s akkor, amaz gyorsan tánccá szelídítette mozgását. A capoeira legfontosabb hangszerének, a berimbaunak (berimbau de barriga) is volt ebben szerepe, mely meghatározó és irányító értékű a táncos és a közreműködő többi zenész és énekes számára. Ritmusának hirtelen megváltozása, melyet az ültetvényes nem értelmezhetett, szintén jelző értékű volt, s a gazda érkezéséről (is) informált. (hangszerekről, énekekről lásd lejjebb)

Azok a rabszolgák, akiknek valahogyan sikerült uraiktól megszökniük, kilombókban (kilombo - szökött rabszolgák, indiánok és szegény portugálok által lakott falu) telepedtek le, az ültetvényesektől és az állami felügyelettől távol, ahol saját maguknak gazdálkodhattak. Sok capoeira harcos (capoeirista) is élt a kilombókban, melyet így hatásosan meg is tudtak védeni. A capoeira egyik leghíresebb hőse szintén egy szökött rabszolga volt, Zumbi, aki a legelső és legnagyobb kilombót alapította meg, (Quilombo dos Palmares), mely majd’ hetven éven keresztül létezett.

Később, mikor Brazíliában a rabszolgaságot eltörölték (1888 – Arany Törvény), a capoeira kiszabadult rejtett fogságából, és a korábbi szolgák, a fehér embertől távoli lakóterületeiken, immár büntetés nélkül gyakorolhatták, s versengés indult, ki volt a jobb. Ez pedig hamar bandaháborúkhoz vezetett, melyben a capoeira igen messze esett, ma általánosan ismert, szelíd formájától. Egyetlen törvény volt, mégpedig, hogy „nincs törvény”, s e harc félelmetes fegyverré vált, melyben nemcsak az emberi test, leginkább a láb kapott szerepet, hanem kések, pengék, bozótvágók, és természetesen hangszerekkel sem kísérték. A harc sokszor a vesztes fél komoly sérüléséhez, vagy halálához vezetett. Ez időben, az észak-keleti tartományokban, ahol a capoeira a legelterjedtebb volt (Bahia, Sergipe, Alagoas, Pernambuco..stb. Hiszen ott volt a megművelhető földek legtöbbje), betiltották e harcot, s ez ismét jó indok volt az állam számára, hogy a rabszolgák leszármazottaiból, akik a társadalom legalacsonyabb rétegét képezték, egyre több embert zárhasson börtönbe.

A zavargások azonban nem szűntek meg, hiszen a korábbi szolgák, s azok leszármazottjainak nem fordult jobbra sorsuk, ugyanúgy kitaszítottak maradtak, a társadalom legalján éltek, s megvetették őket. Az országban rasszizmus uralkodott; Brazília igyekezett „kifehéríteni” országát, s megfeledkezni a sötét múltról.

A capoeira azonban kezdett szétterjedni az országban, s immár nemcsak az észak-keleti tartományokban ismerték, ám félelmetes és sötét híréből mit sem veszített, hiszen az ország nincstelen és szegény rétegeivel kapcsolták össze, e rossz hírnév csak a harmincas években kezdett megváltozni. Manuel dos Reis Machado (később Mestre Bimba) nevét manapság minden capoeirista tiszteli, aki ez idő tájt fejébe vette, hogy lemossa a capoeiráról a hosszú évszázadok alatt rárakódott, negatív ítélkezést, és szépségét, eleganciáját és értékét veszi előbbre. Elkezdte felkutatni a capoeira azon mozdulatait, melyek a bandaháborúk során elkoptak, melyeket kevésbé, vagy egyáltalán nem használtak, mert nem voltak elég hatékonyak, hogy az ellenséges küzdőt mihamarább ártalmatlanná tegyék. A mozdulatokat kidolgozta, s egyesek úgy vélik, egy másik afrikai eredetű harc, a batuque elemeivel is kombinálta, melyet apjától tanult, aki annak bajnoka volt. Reis Machado megreformálta a capoeirát, ezáltal színesebbé, látványosabbá tehette, így pedig a felsőbb rétegek felé is jobban elismertebbé válhatott, mely enyhíteni tudta a korábban gyökeret vert ítélkezést és megvetést. Arra azonban nagyon vigyázott, hogy a harci elemek hatékonyságából semmit se veszítsen, sőt, azokat, ha lehetett, tökéletesíteni próbálta. Munkáját tesztelte is, híresen ügyes és furfangos capoeiristákat hívott, hogy megküzdhessen velük, megbizonyosodva, hogy a mozdulatok valóban megtartották eredeti hatásukat, s erejüket. Állítólag mindegyiküket legyőzte. Miután pedig 1937-ben, az ország elnökének (Getúlio Dorneles Vargas) tartott bemutatót, megkapta az oktatási engedélyt, így iskolát alapíthatott, s az új stílust capoeira Regional-nak nevezte el. A negyvenes években pedig a capoeirát oktatni kezdték a katonai iskolákban. Mestre Bimba, a mozdulatok finomítása és újradolgozása mellett a capoeira lényegét is kissé megváltoztatta. Nem a vérmes és pusztító aspektusát domborította ki iskolájában. Törekedett arra, hogy a küzdő felek inkább ügyességükkel, furfangosságukkal versenyezzenek egymással, ne abban, ki tudja előbb ártalmatlanná tenni, vagy megsebesíteni a másikat, s ez nagy különbség volt a korábbi harci modort követően. Tizenhét mozdulatot és a hozzá való védekezést tett jól elkülönítetté, dalokat, énekeket írt, felhasználva a már meglévőket. Bevezette a vizsga rendszerét (batizado), tanítványaitól rendszeres edzést követelt meg, és az órákon fegyelmet. A tanulóknak kerülniük kellett, hogy a capoeirát az iskolán kívül, az utcákon gyakorolják. A mester a hangszerelést is megreformálta, újabb hangszereket vezetett be, felépítette a ma ismert zenei részt, a batériát, mely a játékot irányította. Mindezen történések mellett, a régi stílus, a capoeira Angola is pulzálón lüktetett Salvador de Bahia központjában. Huszonkét mester tartott állandó rodákat (szó szerinti jelentése: kör, a capoeirában a játék helye), és egy központot hoztak létre, melyet később, a szintén legendás hírű Vicente Ferreira Pastinha, későbbi nevén, Mestre Pastinha irányított, s nevezett el. Ez volt a Centro Esportivo de Capoeira Angola, mely nemcsak egy, a capoeirát oktató iskola volt. A Brazíliában élő fekete kultúra értékeit, színes hagyományait és erejét hivatott összegyűjteni, védeni és a jövő számára is megőrizni. Sajnos, a Mester 1981-ben történt halálát követően az intézmény bezárt, ám nem sokkal később, újra megnyitották. A játékstílusok egyéniek voltak, minden mesternek volt (és ma is van) egy csak rá jellemző egyénisége, attól függetlenül, hogy a capoeira Angola, vagy a capoeira Regional iskolájához tartozott, vagy tartozik e. A két stílus azonban különbözik egymástól. (lásd lejjebb)

A mesterek maguk dönthették el, s teszik azt manapság is, hogyan építették, építik fel oktatásukat. A tanuló capoeira-nevet is kap, melyet legtöbbször a mester ad a tanítványának, s melyet a játékos habitusa, vagy játékstílusa ihlet. E név gyakran jelenthet állatnevet, vagy sugallhat belső tulajdonságot (szelíd, heves, szép, táncos..stb)

Ki kell hangsúlyozni, hogy ezekben az időkben, és ma is, akárcsak a történelemben korábban, a capoeira, akár a többi afro-brazil kulturális elem, mint az ének-zenei hagyomány, a költészet és képzőművészet, a rabszolgák leszármazottainak, a fekete közösségek filozófiáját, eredetét, esszenciáját és erejét foglalták, és foglalják ma is magukba, ebben fejezhették ki hovatartozásukat, s találhatták meg gyökereiket, melyektől megpróbálták őket elszakítani. Egy capoeirista számára a roda, a berimbau hangja, az énekek és maga a tánc, benne minden mozdulat, ősi erőt képvisel, melyet mélyen tisztel, számára a játék sohasem csupán játék, hanem az élet, maga. S ez fontos a későbbiekre nézve, hiszen manapság a capoeira a világ igen nagy részén ismert, s a legtöbb esetben, ügyességi játék. Valódi erejét azonban csak akkor érezhetjük meg, ha a történetét megismerjük, és az elnyomott, kihasznált és megkeserített emberek életébe bepillantunk, amely elmeséli, a harc és a küzdelem nem másért, mint a szabadságért zajlott.

Stílusok

Capoeira Angola

Mint a fenti, a capoeira történetéről szóló részben olvashattuk, a korai időkben e harcot capoeira Angola-ként ismerték. Ez a stílus, azóta is megtartotta lassúbb, kitartott mozdulatait, melyben még inkább a lábak dominálnak. A két játékos egymáshoz, és a földhöz is közel játszik, a ritmus monoton, szinte andalító (a küzdelem korántsem!). Kevesebb hangszert használnak, a berimbau (sokszor három: gunga - alt, medio - mezzo, viola - szoprán) dominál, és több a szólóének, mely általában hosszú és melankólikus (ladainha). Érdekessége a chamada, vagyis a szembenálló fél kihívása. Az egyik fél jellegzetes testtartást vesz fel, mellyel a másik játékost hívja, majd kezüket összeérintve sétálnak a körben, miközben a zenészek játszanak, és énekelnek, azután visszatérnek a szokásos játékba. A chamada azonban több annál, mint amit elsőre láthatunk benne, a játékosok figyelme egy pillanatra sem lankadhat, mert a közeledés és a nyitott testtartás bizony támadható felületet biztosít, melyet mindig kész kell lenniük védeni. A legkritikusabb pont, mikor a hívott fél az őt hívóhoz közeledik. A hirtelen támadás az élet valóságát hívatja tükrözni, mikor az ember váratlan emberekkel, helyzetekkel és szituációkkal találja szemben magát, s mindenkor készen kell állnia, hogy e helyzeteket megfelelően kezelhesse. A tapasztaltabb játékosok és a mesterek a chamada alkalmával megbizonyosodhatnak, ellenfelük és tanítványuk mennyire felkészült.

Capoeira Regional

Ez az újabb stílus (lásd a történeti részt), melyet Manuel Dos Reis Machado (Bimba Mester) alapított a harmincas évek elején, s amely megreformálta a capoeirát. Mozdulatai, az átdolgozások révén, némileg eltérnek az előbbiekben említett Angoláétól. A zenében általában több hangszer kap szerepet, mint az Angola stílusban, és a ritmus gyorsabb, így a játék is, mely lendületesen akrobatikus, a két küzdő fél távolabb van egymástól. Ruházatuk övvel bővült, mely színek szerinti változása az adott capoeirista tudásának szintjét jelöli. A tudásbeli fokozat színnel való jelzése iskolánként változik. A capoeira Angolában nincs megkülönböztető ruházat.

Capoeira Contempoánea

Ez a modern, vagyis napjainkban sokfelé játszott capoeira, mely eltér mind a tiszta Angolától, mind pedig a Regionaltól, ám mindkettő elemeit használja és tartalmazza, akár egy ritmuson belül. Ezek az iskolák némiképp szabadon kísérleteznek a hagyományos mozdulatokkal, gyakran kezdik a rodát az Angolából vett, hosszú és lassú énekkel (ladainha), s mozdulatokkal, majd begyorsítják a játékot, a berimbau ritmust vált, és immár a Regional tradicionális mozdulataival folytatják.

Zenei jellemzők, hangszerek

Kérdéses, hogy a capoeirában a zene szerepe pontosan mikor vált jelentőssé, és attól elválaszthatatlanná. (lásd fentebb) Manapság nem beszélhetünk capoeiráról nélküle. A zene monotonitása, lüktető ereje, jellegzetes stílusjegyek, melyek az afrikai kulturális háttér örökségéből erednek, akárcsak hangszerei. A zenét a kör egyik részén álló zenészek alkotta batéria (bateria) adja, melyben középen áll a berimbaun játsszó zenész, ő irányítja a játékot, (lehetnek többen, ám általában a szólista szerepe az irányító) s e szerepben legtöbbször tapasztaltabb játékos, vagy a mester áll. A berimbaunak meg kell adni a tiszteletet, a játék alatt megváltozott ritmusa jelentést tartalmaz mind a többi zenészre, mind pedig a játékosokra, jelzi továbbá, mikor indulhat a játék és mikor kell az egyes játékosoknak abbahagyniuk, vagy másik játékossal cserélniük. A játékosok e hangszer előtt guggolva várják, hogy a mester elindítsa a harcot, mely általában, játéka közben, intéssel adja meg e jelet. Ekkor sokszor kezüket hozzáérintik (a keresztény vallásúak keresztet vetnek) előtte, így kérve sikerességüket, s hogy a játék alatt ne érje őket sebesülés, majd elkezdik a harcot. A berimbau brazil eredete, némiképp (egyesek számára) tisztázatlan, kétségtelen azonban, hogy a rabszolgák Újvilágba történő deportálása idején került az országba, hiszen Afrika közép és déli területein használnak hasonló hangszert (száj íj). A berimbau lényegében egy hosszú, rugalmas bot, mely eredetileg fából (biriba, bambusz) készült, s melyre két végénél fogva egy húr van kifeszítve. Régen ez állati eredetű bél, vagy bőr lehetett, később az autógumikból kiszedett acéldrót szolgálta ugyanezt a célt, manapság is acélhúrt használnak. Erre zsinórral, a hangszer alsó végétől körülbelül húsz-huszonöt centiméterre, a fatesthez kötnek egy rezonátort, amely legtöbbször szárított tökhéjból (cabaca) készül úgy, hogy a zsinór a kifeszített húrt is átfogja. A tök kifelé néző oldalára körülbelül 10 cm-es nyílást vágnak. A tökhéj felerősíti a hangot a dorombhoz hasonlóan, ahol ugyanezt a szerepet a szájüreg biztosítja. A játékos úgy veszi kézbe a hangszert, hogy a cabaca nyílása a hasát érinti, melyet néhol magához szorít, lefogja, ezzel is befolyásolva a hangot. Kisujjával tartja meg a hangszert (némi gyakorlást és hozzászokást igényel), középső két ujjával a húr és a fatest közötti kis helyen támasztja a fát, mutató és hüvelykujjával pedig egy kavicsot (pedra), vagy nagyobb, recés pénzérmét (dobráo) tart, melyet néha, a ritmusnak megfelelően, többféleképpen a húrhoz érint. Másik kézben egy vékony, körülbelül harminc centiméter hosszú, fapálcát (baqueta, vagy vaqueta) tart, melyet szintén a ritmus szerint a húrhoz ütöget. A mély hangot a kavics, vagy érme alatt, a magasabbat fölötte. Pálcát tartó kezében egy caxixi nevű csörgőhangszert is tart, mely minden ütésnél kicsit megrezzen kezében, ezzel is színesítve a játékot. A berimbaunak három alaphangja van: mély, magas és egy úgynevezett zizgő hang, melyet úgy csalnak elő belőle, hogy a kavics, vagy érme csak éppen hogy érinti a rezgő húrt. Lehetőségünk van ezen, három alaphangon kívül, több egyéb hangzás előhívására is, ha elég virtuózak vagyunk, ez csupán gyakorlás kérdése. A berimbaut (néha többet) kíséri a pandeiro (abból is lehet kettő), vagyis a csörgődob, melynek egyik oldalára bőr van feszítve, (ma sokszor plasztik), és melyet tenyérrel ütnek, miközben néha megrázzák a hangszert, hogy a csörgők erőteljesebben megszólaljanak. Gyakran az ujjak a bőrfelületen való lendületes végighúzásával is színesítik a játékot. Mindezek mellett szól a hosszú, hengerformájú dob, az atabaque, mely leginkább a szélesebb körben ismertebb kongára emlékeztet. Fából készül, ütőfelületén állatbőr van (általában marhabőr), melynek pántjait kötelekkel szorítják a dobtesthez. Monoton hangját szólórészekkel törik meg. A batériában játszik még agogó (dupla-kolomp), mely általában fémből készül, s a két rész méretükben, s így hangmagasságukban is különbözőek. Készíthetik fából is, vagy kókuszhéjból. A reco-reco (reszelő) szintén használatos, ám minden mester, capoeira-csoport, vagy iskola maga dönti el, hogy az adott rodában játszik-e az összes capoeirában használt hangszer. Ami biztos, hogy minden játékot végigvezet, és minden játékot elindít, az a berimbau. Mellette többnyire az atabaque és a pandeiro játszik nagyobb szerepet, s ebben a sorrendben lépnek be a játékba. !!!!! (Ez még nem biztos, utánanézni!)

A batéria mellett az ének a capoeira jellegzetessége, mely szintén az afrikai gyökerekre vezethető vissza. Az ének szólórészét a batériában hangszeren játszó játékos énekli, melyre kórus ad megerősítést, és amelyeknek társadalmi vonatkozásai vannak, általában a barátságról, szerelemről, mesterekről és a harcról szólnak, némelyik vallási szövegeket is tartalmaz. Az énekek sokszor a rodában történő eseményekről is információt adnak, az énekes spontán módon beleköltheti a rodában szereplő játékosok nevét az aktuális játékban. Ez alól a ladainha (eredetileg csak a capoeira Angolában) képez kivételt, melyet a játék kezdetekor énekelnek, megemlékezve a híres mesterekről és a régi időkről.

Jelentős előadók

Mesterek:

-Vicente Ferreira Pastinha (Mestre Pastinha) – A Centro Esportivo de Capoeira Angola (Bahia) megalapítója, az Angola stílus egyik legjelesebb képviselője és mestere (1889-1981)

-Manuel Dos Reis Machado (Mestre Bimba) – a Capoeira Regional megalapítója, a capoeira megreformálója, az első capoeira iskola megalapítója (1899-1974)

-Reinaldo Ramos Suassuna (Mestre Suassuna) – A Mester a capoeira mindkét stílusát kedveli, eredetileg futballista volt. Sao Pauloban nyitott capoeira iskolát

-Joáo Oliverira dos Santos (Mestre Joáo Grande) – Az Angola stílus jeles képviselője, Mestre Pastinha tanítványa, New Yorkban (USA) alapított iskolát

-Joáo Pereira dos Santos (Mestre Pequeno) – Az Angola stílus képviselője, Mestre Pastinha tanítványa

-Cinézio Feliciano Pecanha (Mestre Combra Mansa) – A Mester szintén a capoeira Angola képviselője, a világ legnagyobb Angola Központ, a Fundacao Internacional de Capoeira Angola (FICA) egyik alapítója (USA), mely azóta, Európában és Ázsiában is terjeszkedett.

-Ubirajara (Bira) Guimaraes Almeida (Mestre Acordeon) – Mestre Bimba tanítványa, aki a capoeira történeti és kulturális eredetének elismert kutatója. Bahiai születésű, rendszeresen oktat külföldön. Az Egyesült Államok nyugati partján az United Capoeira Association (UCA) és Berkeley-ben (Kalifornia) a Capoeira Arts Foundation kulturális intézmények alapítója

-Nestor Sezefredo dos Passos Neto (Nestor Capoeira) – A Mester a kortárs, modern (capoeira Contemporanea) elhivatottja. Rio de Janeiro-ban élt, majd később Angliában, ahol elsők között mutatta be Európának a capoeirát, (1971-ben). A Senzala capoeira csoport tagja.

A felsorolás nem teljes, több száz remek capoeira mester tevékenykedik a világban, melynek közlése, jelen terjedelem szigorú határainak figyelembevételével, sajnos nem lehetséges.

Hatástörténet

A capoeira mára, sok jeles mester kitartó és kemény munkájának köszönhetően a világ nagy részén ismertté vált. Iskolákat nyitottak Európa, Ázsia és Amerika nagyvárosaiban, s az emberek, főként a fiatalok érdeklődése a mai napig nem csökkent, sőt, egyre többen éreznek kedvet, hogy a nagyvárosi élet nyüzsgésében a lendületes és testet-lelket átmozgató harcot kipróbálják, majd pedig egy csoporthoz tartozva, azt rendszeresen gyakorolják. Azelőtt a harcművészet főként Ázsiából volt ismert, ám az egymás után nyíló capoeira klubok és iskolák lehetővé tették, hogy új színnel gazdagodjon a küzdősportok világa. Ma már természetes, hogy (főként a nyugati világ nagyvárosaiban és környékükön) több népcsoport él egymás szomszédságában, különböző szokásokkal és hagyományokkal, melyek egy részét megosztják, átveszik egymástól, azokat átformálva, saját hagyományaikkal ötvözik. Ez elkerülhetetlen következménye a globalizációnak, melynek, mint tudjuk, vannak hátrányai, ám a kulturális egymásra hatás értékeket is közvetít, melyek informáló és építő jellegűek is lehetnek. Sok esetben mély és régi tradíciók bújnak meg a felszín alatt, melyek példaértékű tanító jellege számos esetben megkérdőjelezhetetlen.

Találkozhatunk új felfogásokkal, melyek a régi hagyományt újraértelmezve, az adott közösségi és kortárs stílusoknak, sokszor az aktuális divatirányzatoknak megfelelő vonatkozásban, átdolgozzák azt. A capoeira esetében ilyen lehet a kortárs tánc, mely egyes elemeit a már meglévőkkel ötvözi, mintegy megújítva, új értelmezéssel látva el a mozdulatsorokat, ezáltal új kontextusba is helyezve azokat.

A zene is folyton megújuló, változó műfaj, így a capoeira hangszerei sok esetben, immár az eredeti közegükből kiemelve, akár önálló életet élhetnek. A berimbaut számos zenei előadó kísérő, effekt-, vagy akár szólóhangszerként, a brazil zenei hagyományoktól eltérő hangzásvilágban is használ.

Magyar vonatkozások

Magyarországon a capoeira a kilencvenes évek végén vált ismertté. Maroknyi csoport edzett Budapest belvárosában, s a legelső workshopot az Európában elsőként capoeira-iskolát alapító mesterek közül, Mestre Umoi (Grupo Uniáo na Capoeira) tartotta, Lisszabonból (Portugália). Őt követte a riói születésű Mestre Pantera, (Asociatción de Capoeira Descendiente de Pantera, ACDP Madrid, Spanyolország,) majd hamarosan további oktatók érkeztek. Ma már több csoport tevékenykedik szerte az országban. (ACDP, Abadá, Senzala, Água de Beber, Capoeira Bracos Fortes, Capoeira Pontapé Budapest, Grupo Capoeira Brasil, Grupo Legiao Brasilera de Capoeira, Cordao de Ouro)