Difference between revisions of "Kategória:Franciaország"

A lap 2011. május 8., 11:43-kori változata

Kutatástörténet

• 19. század
  

A francia népnyelvi kultúra, ezzel együtt a francia hagyományos zene feltérképezésére, természetének és jellegzetességeinek leírására tett első érdemi kísérlet III. Napóleon nevéhez fűződik, aki, oktatási minisztere, Hyppolite Fortoul javaslatára, 1852-ben dekrétumot adott ki, melyben elrendelte a francia népi költemények és dalok szisztematikus gyűjteményének kiadását.
Az összeállításért és kiadásért felelős intézmény a Francia Nyelvi, Történeti és Művészeti Bizottság filológiai osztálya volt. A gyűjtemény anyagára vonatkozó megállapodás azonban nehezen született meg. A bizottság tagjai, többszöri egyeztetés ellenére sem jutottak közös nevezőre; a középkor specialistái az epikus költészet, a chanson de geste, valamint a trouvere- és trubadúrköltészet darabjainak kizárólagosságát hangsúlyozták, más tudósok a francia dialektusok teljes spektrumának reprezentálása mellett tették le voksukat. A mielőbbi továbblépés érdekében végül egy belső bizottságot hoztak létre, Jean-Jacques Ampere vezetésével, amelynek feladata volt a „népdalok valódi természetének” meghatározása, valamint a gyűjtemény összeállítására vonatkozó útmutató elkészítése. A bizottság 13 alosztályba sorolta a francia népdalt, megkülönböztetve (többek között) vallásos és paraszti költészetet, didaktikus-morális és történelmi tematikájú költészetet, valamint romantikus és alkalmi költészetet.
A Fortoul-projekt 112 munkatársat foglalkoztatott szerte az országban. A különböző régiókban gyűjtött anyagokat a munkatársak a kutatók rendelkezésére bocsátották, akik, az előzetes instrukciókat követve, osztályozták és kommentárral látták el az egyes tételeket. A projekt során mintegy 3250 lejegyzés került a bizottság látókörébe, a terv a 13 alosztálynak megfelelő 13 kötet kiadása volt. Fortoul 1856-ban bekövetkezett halála azonban a munkafolyamat végét is jelentette, s az összegyűlt dokumentumokat 1876-ban elhelyezték a Bibliotheque National kézirattárában. A Fortoul-féle gyűjtemény – befejezetlensége ellenére is – a 19. századi francia népzenekutatás alapjául szolgált, s további gyűjtéseket indikált. A két legkorábbi önálló gyűjteményes kiadás Coussemaker Chants populaires des flamands de France-a (1856) és Damase Arbaud Chants populaires de la Provence-a (1862-1864), őket Max Buchon, Prosper Tarbe, Achille Durieux és Adolphe Bruyelle, Theodore de Puymaigre, Francois-Marie Luzel, Jerome Bujeaud és Paul Sebillot követték. Az egyéni gyűjtések publikálása mellett a század utolsó évtizedeiben a folkloristák monográfiái megjelentek a folyóiratok (Melusine, Revue des traditions populaires) hasábjain. 1896-ban pedig, Charles Bordes, Felix Alexandre Guilmant és Vincent d’Indy kezdeményezésére, létrejött a Schola Cantorum, az intézmény hamar a nép- és műzenei élet résztvevőinek törzshelyévé vált.
A tudományos kutatások mellett a francia hagyományos zene megőrzésének további, nem elhanyagolható tényezője annak oktatásban betöltött, kiemelt szerepe volt, egészen a 19. század közepétől. Korábbi gondolkodókra hivatkozva Salvandy az iskolai énektanításról, mint az ifjúság morális és intellektuális fejlődését elősegítő egyik legfontosabb eszközről ír. Fél évszázaddal később, 1895-ben, Julien Tiersot és Maurice Bouchor egész kötetnyi népdalt válogattak össze, kifejezetten oktatási célra, s 1925-ben Anthologie du chant scolaire et post-scolaire címmel megjelent az első, tradicionális dalokat tartalmazó oktatási segédanyag is. A Vichy-kormány kultúrpolitikája a népdal személyiségfejlesztő funkcióját erősen túlexponálta, mindamellett a (népdal)éneklésnek – megtisztítva természetesen a politikai konnotációktól – mindmáig erős hagyománya van a francia oktatási intzézményekben.

• 20. század
  

Az 1900-as párizsi világkiállítás fő attrakciója a szakterületen L. Azoulay fonográfos gyűjtésének bemutatója volt (ő használta elsőként Edison találmányát zenei hang rögzítésére). A fonográf megjelenése új lehetőségeket teremtett a népzenekutatásban, a rögzített hanganyagok mennyisége pedig azok megfelelő tárolását is megkívánta: Bécs (1900) és Berlin (1902) után 1911-ben Párizs is megnyitotta első hangarchívumát, az Archive le Parole-t, az inztézmény első igazgatója Ferdinand Brunot lett.
Az első világháborút követően megalakultak az első központi kutatóintézetek is. 1925-ben Paul Rivet, Lucien Levi Bruhl és Marcel Mauss a párizsi egyetem kötelékeiben létrehozta az Etnológiai Intézetet. 1928-ban felújították a Musee d’ethnographie du Trocadero épületét is (Henri Riviere építész mukája). A múzeum adott otthont az első önálló, népi hangszereket bemutató kiállításnak. Hangszergyűjteményét később az 1937-ben alapított Musee des Arts et Traditions Populaires örökölte, ez az intézmény lett egyben a muzikológiai kutatások vezető intézménye is. A Francia Folklór Társaság 1929-ben indította útjára szakfolyóiratát, a Revue du folklore francais-t, ennek jogutódjaként működik 1971-től a mai Ethnologie francaise.
A második világháború után az addigi centralizált múzeumi-kutatóintézményi keretek mellett sorra alakultak a regionális népzenetudományi társaságok (Conservatoire Occitan, Dastum, Agence des Musiques Traditionelles d’Auvergne, Centre Culturel de Flandre, Centre Lapios), melyeket országosan a Federation des Associations de Musique Traditionelle fog össze, közös folyóiratuk a Modal. A modernkori francia etnomuzikológia kiemelkedő kutatói-szakírói többek között Canteloube, Marcel Maget, Maguy Andral, Denis Laborde, Lothaire Mabru és Jacques Cheyronnaud.

Repertoárok

A korai középkor kéziratos forrásanyaga a népi dalhagyomány rendkívüli gazdagságáról tanúskodik. A tropusok, refrének, trouvere- és trubadúrdalok, játékdalok, karácsonyi dalok, valamint a tánczene, illetve a táncosok számos említése a forrásokban élő hagyományra, valamint már kialakult repertoárok használatára enged következtetni. A népzenetudomány jelenlegi álláspontja szerint a francia hagyományos zene legkorábbi írásos emléke a Cantilene de Saint Faron ballada, amivel egy 9. századi kéziratban találkozhatunk először, de keletkezése a 7. század elejére datálható.
A széleskörű népi gyakorlat nyilvánvaló (bár indirekt) bizonyítéka a 14. század francia műzenéje, a szerzők előszeretettel használják tenorjaikban a népi eredetű dallamokat (chanson, lay, rondeaux). A kor legjelentősebb, szimbolikus kézirata az 1317-ben befejezett Roman de Fauvel, az Ars Nova zenéjének keresztmetszete. Hasonló attitűd tapasztalható a következő század zeneszerzői esetében is, a hagyományos dalok műzenei integrációját tovább szélesítik a Compaigne du Vau-de-vire ivódalai, Gautier Garguille chanson folasterei, a Bayeux-kézirat megannyi népdaltranszkripciója, valamint Du Fay és Josquin kompozíciói.
A 17. század sajátossága a dalhagyományban már élő dallamok átszövegezése. A Pont Neuf-dalok és a mazarinade-ok (Mazarin-t és más politikai befolyással rendelkező személyeket gúnyoló dalok) repertoárja – nyomtatott fornmájuknak köszönhetően – a legszélesebb körben elterjedt volt. Másrészt –a már korábban meglévő gyakorlat folytatásaképp – jellemző a dallamok cserélődése templom és színház között, valamint kocsma és népi ünnepek között.
A dalok terjesztésébe az ekkortájt alapított kiadóműhelyek is bekapcsolódtak, Ballard az operairodalom legnépszerűbb dalaiból és áriáiból válogatott chansonnier-ket bocsátott a köz rendelkezésére nyomtatásban (a korai középkor gyakorlatával szemben itt a műzene darabjai kerültek népi használatba). A nyomtatási aktivitás a francia forradalom alatt még jelentősebbé vált, nagyszámú forradalmi dal és katonadal látott napvilágot, a forradalmat követő restorációs időszakban pedig a szentimentális ballada lett a kiadványok uralkodó műfaja (a dallamok legnagyobb része Ballard 1811-es La cle du caveau-jából származik).
A 18-19. század fordulóján megszületett a regionális dal koncepciója. J. B. de Laborde, Essai sur la musique ancienne et moderne (1780) című, négykötetes munkájában már közli a lejegyzett dallamok eredetét (Auvergne, Perigord, Bretagne). A 19. század népi muzsikusai kiemelt hangsúlyt fektettek az általuk játszott zene regionális karakterére, kiforrottak a lokális formák (a bretagne-i gwerz illetve sonn, a bresse-i ebaude és kiriolee, a korzikai voceri), és táncok (bourree, montagnarde, a katalán sardane, a bretagne-i gavotte, a provence-i farandole).