Difference between revisions of "A tuareg (kel tamasheq) nép társadalma, életmódja"

A lap 2011. május 15., 10:44-kori változata

Társadalmi felépítés: vezetők, harcosok, művészek, szolgák

A tuaregek társadalma elzárt, visszahúzódó, melyre a hely, ahol élnek nagyon is alkalmas. A Szahara a világ legnagyobb sivataga a mintegy 10 millió négyzetkilométeres kiterjedésével, mely remek hely elrejtőzni. Ám ne gondoljuk, hogy a kék nép valaha félénk lett volna, vagy akár napjainkban az lenne, hiszen jó okkal nevezték őket hajdanán a sivatag urainak.

(Azért nevezik őket kék népnek, mert az indigóval való kelme-festési eljárásból adódóan az indigó az anyagon nem teljesen rögzített, így erősen engedi a színét, s ez a tulajdonsága nagyon is szembetűnő, ha egy nép viselete indigóval színezett öltözéken alapszik. A világos bőrt, mellyel a tuaregek kirínak a főleg délebben a környezetükben élő, más népek közül, az indigó hamar kékre színezi, és - viseletük mellett, mely többnyire mélykék, vagy feketés-kék - ezért is nevezik a tuaregeket kék népnek.)

Környezetükben kemény kézzel tartották fenn a rendet, a környékbeli népek legtöbbje tartott tőlük. A rendre pedig szükség volt, egyrészt a területek védelme miatt, másrészt a hagyományos életmódjuk fenntartásának biztosításához, a tuaregek ugyanis egészen a közelmúltig, amíg megtehették, nomád életmódot folytattak. Ahol élnek, az egyre terjeszkedő sivatagban, immár évszázadok, illetve évezredek óta kevés az amúgy is csak csekély mennyiségű ivóvizet szolgáltató forrás, így a törzseknek és állataiknak folyamatos vándorlásra volt szükségük, hogy életben maradhassanak. Ám a nomád életmód nemcsak a törzsek vándorlásából állt. A tuaregek kitűnő kereskedők, karavánjaik hajdanán több száz, illetve több ezer tevéből is állhattak, mellyel mindenfajta kereskedelmi termékeket szállítottak Egyiptomtól az Atlanti Óceán partjainál, és a Földközi Tenger mentén fekvő országokig, s vissza. Mindez azért is volt lehetséges, mert a kereskedelem mellett, a tuaregek jó hírű tevetenyésztők, állataikat piacokon adták, adják el, cserébe élelmiszert, ruhaneműt vettek, s vesznek ma is. Úgy tartották, ha egy állatpiacon két teve közül, melynek minden adottsága megegyezett, ám az egyik arab, a másik tuareg tenyésztésű, illetve idomítású volt, s választani kellett, az utóbbi, akár kétszer annyit ért. E tény abból is adódik, hogy a tuaregek szeretik állataikat, jól bánnak velük, egy harci teve nagyon fontos „tevestátusszal” bír gazdája számára, értéke jóval meghaladja a teherhordó állatokét, ám eladásra csak ritkán került, vagy kerül. Egy kitűnő tenyésztésű tuareg harci teve elsőre feltűnő, s impozáns állat, s a jó kondícióra szükség is volt az állandó portyázások miatt, mellyel uralmuk alatt tartották a sivatagot.

Tuareg teve nélkül karaván sem létezhetett volna, mely a különféle termékeket vitte Szudánon, Csádon, Líbián, Malin, Burkina Faso északi részein keresztül Nigeren és Mauritánián át Szenegálig, vagy fenn, északon Marokkótól, Líbián át Egyiptomig. Ám nem volt mindig teve Észak-Afrikában. Időszámításunk előtt, körülbelül 2000 évvel élt már itt tevepopuláció, ám az 900 körül kihalt, azután pedig a IV. századtól megjelenő arab kereskedők terjesztették el újra. Ám tudnunk kell, hogy a sivatag sem volt mindig ily zord, mint manapság. A teve nélküli időkben, útleírások adnak adatot arra vonatkozólag, hogy lovat használtak. A karavánokkal fűszerek, élelmiszerek, egyéb kézműves termékek, melyek a hétköznapi élethez kellettek keltek át a több ezer kilométeres karavánutakon, hogy a fent említett hatalmas területeken fekvő országok piacaira kerüljenek.

'Ne képzeljük, hogy a sivatagban kijelölt út mutatja a karavánvezetőnek, merre kell mennie. A sivatag nagy része nem is homok, hanem sziklás-homokkal kevert, óriási kopár terület, amelynek egy része állandó mozgásban van. A homokdűnék az uralkodó széljárástól függően, melyet a kék nép sok névvel és jelzővel különböztet meg egymástól, állandóan vándorolnak, így sok esetben nincs állandó tájkép, melyhez igazodni lehetne. A nap járása, valamint éjjel, a csillagok állása mutatja az utat, mely jelek olvasásához azonban komoly tapasztalat kell. A régi és mai időkben is nagy felelősség volt elindulni a cseppet sem veszélytelen, sokszor hónapokig tartó útra. Az imzad nevű hangszer, melyen csak nők játszanak, ezen útra kelések előtt minden esetben megszólalt, és megszólal ma is, pontosan azért, hogy a férfiakat, akik a karavánnal tartottak, bátorítsa, ösztönözze, melléjük gyűjtse a jó és vigyázó szellemeket, az ősök és a hősök erejét. Egy férfi soha nem indul el sem e hosszú útra, sem harcba anélkül, hogy előtte e hangszer és a hozzá tartozó, hősöket megjelenítő dalokat, énekeket ne hallja, netán maga is énekelje.

E sorok szerzőjének volt alkalma találkozni Maliban egy nagyon kedves fiatalemberrel, Ibrahim Ag Mohameddel, aki véletlenül épp karavánvezető, (öt évesen tudott a csillagok alapján tájékozódni, 8 évesen a tevékkel és a tenyésztéssel kapcsolatos minden fortélyt és rejtelmet ismert, majd a karavánvezetés ősi hagyományát és tevékenységét 15 éves korától, önállóan gyakorolja). Ibrahim elmondta, családja tagjai a nyomkövetésben jeleskednek, s ő maga, apjától tanulta e mesterséget. Mikor útra kél, több ember és a teljes karaván sorsa a kezében van, illetve tapasztalatain múlik, s mely, ha elveszik, egész családját fenyegeti a nincstelenség, hiszen teljes vagyonuk java része származik a karaván tevékenységéből. Napjainkban, mikor Ibrahim éppen nincs úton, mert az év csak bizonyos szakaszában lehet elindulni, mikor nincsenek homokviharok, akkor ma már idegenvezetőként egészíti ki éves keresetét, ám a karaván, ha nem is a korai időkben általános több ezer tevével, hanem csak pár tucat állattal, ma is aktív. Ma a legnagyobb karaván, mely sót szállít, az Azalai, mely Agadezből indul Bilmába (lásd térkép), évente kétszer. Ibrahim Timbuktuból megy Taoudani-ba.'

Ám a legfontosabb kereskedelmi árucikk, mely egy időben drágább volt, mint az arany, s melyet szintén tuareg karavánok szállítottak a sivatagban, nem volt más, mint a só. A száraz területeken, ahol nincs megfelelő mennyiségű gazdag táplálék, ott a só nélkülözhetetlen mind az állatok, mind az emberek számára, ezért sok, a sivatag környékén élő, többnyire állattartó népnek nagy szüksége volt, és van ma is rá.

Eme karavánok védelmét pedig biztosítani kellett, a tuareg harcosok többnyire jól el is látták feladatukat. Senki sem merte megtámadni karavánjaikat, vagy portyázó törzseiket, később olyan ellenséget vertek vissza, mint a franciák, mikor azok a gyarmatosítást megelőző időben ellenük felvonultak, igaz, ezért a tuaregek nagy árat fizettek. Mivel a hagyomány szerint a nemeseik mentek az ütközetekbe, vezetőik és ezen magas rangú harcosaik nagy része odalett ebben a hosszú ideig tartó, véres időszakban, s mely egészen a közelmúltig, a mai afrikai országok megalakulása utánig is folytatódott. Az ezt követő időszakban nagyon megcsappant a tuaregek száma, s a megmaradtak ma is a túlélésért harcolnak. Manapság már ugyan nem a franciák ellen küzdenek, hanem jogaikért és szabadságukért, mely azonban részben a franciák, a területekről való kivonulásukat követően fellépő, és kialakult politikai problémák miatt mérgesedett el. Ha a térképre nézünk, láthatjuk, hogy a Szaharát több ország osztotta fel egymás között, mellyel pedig a tuaregek földjét is felosztották, így ők sem Malihoz, sem Nigerhez, sem Algériához, vagy Líbiához, vagy Mauritániához nem tartoznak, mert mindenhol kissebségként és ódzkodva fogadják őket. Identitásukkal és hagyományaikkal túlságosan is kilógnak az imént felsorolt államok lakosságát adó népcsoportok közül.

A tuaregek, ahogyan már korábban írtuk, szolgákat tartottak maguk körül, melyeket a szomszédos népek közül szereztek maguknak, mindezzel érthető módon nem alakítottak ki szimpátiát e körülöttük élő népek köreiben. E szolgatartást azonban nem úgy kell elképzelnünk, mint az Újvilágban halálig dolgozó, Afrikából behurcolt rabszolgákat. A tuaregek szolgái velük együtt élnek, illetve éltek a múltban is, élelmet és fizetséget kapnak (terményben és egyéb javakban), szolga és ura között kitűnő viszony is fennállhatott és leszármazottaik között fennállhat ma is.

E szolgákról még kevesebb információval rendelkezünk, akárcsak a korai időkben tevékenykedő művészekről (inadan), akik a nemesek és a szolgák kasztja között helyezkednek el a társadalmi rendszerben. Természetesen a művészek közé tartoznak a zenészek is.

Az életmód meghatározza a kulturális élet alakulását, ez esetben szaharai nomád kultúráról beszélhetünk, ahol meg kell harcolni a mindennapi megélhetésért, talán keményebben, mint máshol a világon. A Szaharában, annak különböző területein amig a szem ellát, mindenütt kő, szikla, és homok uralja a tájat, csak az oázisokban látni zöld növényzetet, ám egy tuareg sohasem mondaná szülőföldjéről, hogy kopár és élettelen. Kevés oly nép akad, akinek oly sokféle kifejezése lenne a sivatag szépségére, a ragyogó színekben pompázó táj és az elsőre kegyetlennek tűnő természet leírására, mint az imazighen népnek. Számukra a sivatag az otthon, az életet adó föld, melyben ugyan bárki emberfia egyetlen nap alatt szomjan halna, vagy a nagy melegtől lenne oda, ám ők mégis képesek életben maradni, hiszen ismerik a sivatagot, és tisztelik, ahogyan a sivatag is így tesz fiaival. Ne gondoljuk, hogy ezen mesébe illő szavakkal túloznánk, vagy hogy megszínesítés kedvéért fogalmazunk eképpen. Aki ellátogat egy tuareg közösségbe, illetve törzsbe, vagy alkalma nyílik egy tuareggel szülőföldjével kapcsolatosan beszélgetni, az bizonyosan érteni és érezni fogja e sorok mögötti mélységet és érzékenységet, mely a tuaregeknek a földjükkel való kapcsolatát áthatja. Ezért nem meglepő az sem, hogy a tuareg kultúra muzikális oldala leginkább lírai, azaz javarészt dalokat és verses elbeszéléseket tartalmaz, mely közül sok szól a sivatagról, az ember és a sivatag kapcsolatáról, vagy a sivatagi élet szépségeiről.

Ahogyan azonban a tuaregekkel szomszédos, ám letelepedett népcsoportok hagyományaiban megtaláljuk a zenei élet nagy és nehéz hangszereit (dobok, lantszerű húrosok, egyéb viszonylag nagyméretű egyéb ütőhangszerek), ezek a tuaregeknél, éppen méretük miatt hiányoznak, mely egy másik ok arra vonatkozólag, miért jeleskednek inkább (de nem kizárólag) vokális zenei hagyományokkal. Nem cipelhetnek magukkal fölösleges súlyokat, hiszen az életben maradás múlt a vándorlásokon, sokszor nagy utakat kellett megtenniük egyik víz-forrástól a másikig.

Kapcsolódó szócikkek

A zene és ének szerepe a tuaregek társadalmában