Difference between revisions of "Klezmer. Az észak-amerikai klezmer zene"

A lap 2011. június 2., 17:07-kori változata

A klezmer tulajdonképpen kelet-európai zsidó esküvői zene. Maga a klezmer szó (a klezmorim többes száma) egy jiddis kifejezés, amely a héber keley zemeren ’(zenei) hangszerek’ alapul. A jiddis kifejezés egy olyan zenészre vonatkozik, aki tagja volt egy professzionális, vagy legalábbis egy fél professzionális osztálynak, amelynek az eredete legalább a 16. századig visszavezethető. A zsidó hangszeres zenészeket elsősorban azért foglalkoztatták, hogy gondoskodjanak a zenéről a zsidó esküvőkön, és általában, hogy ismerjék és a megfelelő módon elő is tudják adni – a kelet-európai zsidó zenei hagyományon kívül – az idevalósi, nem zsidó hagyomány zenei anyagát is. Ennek ellenére nagyon valószínű, hogy eleinte a zsidó zenészek – annak ellenére, hogy specialisták voltak – nem tudtak kottát olvasni, zsidó zenei kottaanyagot pedig csak a 18. században kezdtek kiadni.^[1] Klezmert eredetileg hegedűn, fuvolán, dobon és egy tsimb nevű cimbalmon játszottak. Bár elég nehéz megmondani, hogy pontosan milyen is volt a klezmer zene a 20. század előtt, magáról a klezmorimról, tehát a zenészről igen plasztikus irodalmi leírásokat találhatunk Sholom Aleichem, Y. L. Perets és Anton Chekov munkáiban, akik elsősorban a klezmer hegedűs leírására koncentráltak. Valószínűsíthető, hogy egy klezmer zenekart bizonyos fokig a hegedűs képességei, tudása alapján ítéltek meg elsősorban. Ennek megfelelően, egy zenekar akkor volt jó és népszerű, ha jó és népszerű volt a hegedűse. A klezmer hegedűsök lehetőségeinek/profizmusának a mértékét jól mutatja, hogy a 20. század elejétől milyen sok kiemelkedő zsidó hegedűs tanult Nyugat-Európa konzervatóriumaiban. Habár kezdetben elsődlegesen húros hangszereken játszották ezt a zenét, a 19. század elején a klarinét, illetve a század végén más rézfúvós hangszerek megjelenésével és gyors átvételével végérvényesen megváltozott a zenekarok hangzása. A 20. század elejétől a klezmerzenekarok legjelentősebb hangszere a klarinét lett, legfontosabb szólistája pedig a klarinétos, aki rendszerint igen virtuóz dolgokat játszott. A klezmer zene a 20. század fordulóján érte el az Egyesült Államokat, amikor a zsidók igen nagy tömegekben áramlottak be Kelet-Európa számos országából. Az Egyesült Államokban a klezmorim folytatta tevékenységét: igyekezett zeneileg kiszolgálni a zsidó esküvőket éppúgy, mint a nem zsidó társadalmi összejöveteleket, elsősorban New Yorkban és Philadelphiában, ahol jelentős közösségeket alakítottak ki a kelet-európai zsidó bevándorlók. Miként Európában is, ezek a zsidó zenészek is zenei hajlékonyságukról, leleményességükről voltak híresek, valamint hihetetlen improvizációs képességükről. Azokon a társadalmi eseményeken kívül, ahol a klezmorim évszázadok óta játszott, az Egyesült Államokban új lehetőségek jelentkeztek, elsőként 1913 és 1940 között. A klezmer zene, illetve az együttesek iránti megnövekedett igényt előmozdította a jiddis színház, a kiadóvállalatok és a zsidó etnikum kultúráján alapuló, a zsidó közösségek igényeit kiszolgáló rádióállomások létrejötte. Ezek az új intézmények már olyan zenészeket kívántak, akik tudtak kottát olvasni. Ennek köszönhetően a jiddis zenészek és zenekarok repertoárja átalakult; a régi kelet-európai zenei anyag a második helyre szorult vissza, az új igényeknek megfelelően, újonnan kialakuló zenei anyag mögé. Ugyan a klezmert továbbra is játszották, az igazán jó zenészek lekicsinylőnek kezdték érezni a klezmer kifejezést. Ironikus módon, az észak-amerikai klezmer zene csúcspontján vált a kifejezés pejoratívvá, mivel különösképpen azokra a műveletlen, zeneileg írástudatlan zenészekre utalt, akik nem tudták megfelelően integrálni zenéjükbe az Egyesült Államok új zenei hatásait – elsősorban a jazzt. A zeneileg művelt, kottát ismerő zsidók ugyanakkor könnyen kaptak munkát a jiddis színházak nagyzenekaraiban, amelyek szívesen alkalmaztak klezmer zenészeket, nosztalgikus elemként a színdarabokban. Ezen felül klezmer felvételek százai készültek a zsidó etnikum zenei igényének kielégítésére. A kiadók elsősorban a zsidó közösségek tagjait célozták meg kiadványaikkal, ugyanakkor görög, lengyel és ukrán vevőkre is számítottak. Zsidó és nem zsidó kiadók is megjelentettek felvételeket, a dalok címét pedig általában annak a közösségnek a nyelvén írták rá a borítóra, akinek szánták. A New York-i WEVD rádióállomásának etnikai programja volt a zsidó zenészek „harmadik mennyországa”, ugyanis itt lakott az amerikai zsidóság legnagyobb közössége. A klezmer és a jazz zenészek között kezdettől fogva nagyfokú szimbiózis volt. Harry Kandel 1926-os felvétele, a Jakie Jazz ‘Em up rá a bizonyíték, hogy a hagyományos klezmer zenekarok miként olvasztották be zenéjükbe a jazz, a korszak népszerű amerikai zenéjének ritmusait és modalitását. Talán ennél is meglepőbb, de az Original Dixieland Jazz Band Palestina című felvétele tudatos klezmer-imitáció. A klezmer zene apró, finom elemei ugyanúgy megtalálhatóak Benny Goodman felvételein is.

Jegyzetek

1. ↑ Watts, Linda S. 2007.