Difference between revisions of "Városi népzene Észak-Amerikában. Az észak-amerikai nem angol anyanyelvű városi lakosság zenei hagyományai"

A lap 2011. június 9., 16:38-kori változata

A nem angol anyanyelvűek az újabb amerikai nagyvárosokban sokkal tudatosabban viszonyulnak a zenei örökségükhöz, mint a született amerikaiak. Ezeknek az idegen betelepülőknek a népzene etnikai csoportjaik összetartó ereje, és a másoktól való elkülönülés egyik megnyilvánulási formája, gyakran a megbecsülés elnyerésének az eszköze. Az idegen közegben az ilyen etnikai csoportoknak keményen kell dolgozniuk, hogy létrehozhassák és megtarthassák zenei közösségüket. A kisebbségek gyakran bíznak a szóbeli hagyomány, az orális hagyomány megtartó erejében. Az európai és ázsiai csoportok sokszor alakítanak énekkarokat, szerveznek dalos-klubokat, vallási testületeket, s ezzel párhuzamosan professzionális zenészeket támogatnak, akik az ő dalaikat adják elő. Gyakran alakulnak félhivatalos csoportok a zenei és más hagyományok életben tartására. Kórusok és zenekarok születnek olyan specialistákból, akik ugyanúgy tagjai az orális hagyománynak, mint a csoport többi tagja, ugyanakkor ők válnak az etnikai csoport zenei hagyományának professzionális előadó-egyéniségévé, ezzel lépést tartva a kor tendenciáival. Ezek az előadók – azon túl, hogy részei a hagyományos átadás-átvétel rendszerének – gyakran tanult zenészek, énekesek, akik aztán hivatalos vagy félhivatalos keretek között kezdik tanítani saját népi kultúrájukat. A népzene vállalkozássá válik a csoport szellemi vezetői számára. Így, amíg az anyaország népzenéje az emlékezetben él, a városiasodás és az amerikanizálódás hatására lassacskán változni kezd.
A betelepülők gyakran alapítanak félhivatalos zenei egyesületeket, amelyek segítenek fenntartani a hagyományt az ismeretlen városi környezetben. Ezek az egyesületek segítik az egyén csoportba való integrálódását és annak egységessé tételét. Ezek a csoportok általában heterogén összetételűek, olyan személyek tartoznak hozzájuk, akiket csak a közös etnikai tudatuk tart össze, mielőtt Amerikába jöttek volna, semmi okuk nem volt, hogy találkozzanak. Az 50 000 indiai, New York-i bevándorló helyzete is ezt mutatja. Az indiaiak bevándorlása nagy számban az 1950-es években kezdődött. A legtöbben jól képzett férfiak és nők; orvosok, nővérek, tanárok stb. Leginkább a felső osztályokhoz tartoznak, így általában ők tartják össze az indiai közösséget. Ugyanakkor nagyon gyakran India más-más vidékéről származnak, különféle nyelvjárásokat beszélnek (az angolt és a hindit használják közös közvetítő nyelvként), más és más szekta tagjai, határozottan különböző kulturális háttérrel és zenei repertoárral. Ezek a kulturális eltérések igen fontosak Indiában, ám ezek a falak New Yorkban leomlanak. A New York-i indiaiak számos templomot építettek maguknak, ahol rendszeresen tartanak vallási szertartásokat. A bhajanok, azaz a hindu vallásos énekek éneklése része ezeknek a gyakorlatoknak. A templomoknak csak egy töredéke veszi figyelembe, hogy az emberek India melyik részéről érkeznek, a legtöbb tekintet nélkül mindenkit befogad. Ezek a csoportok így közösen ápolják zenei hagyományaikat. A jó bhajanok abban a hagyományos helyi nyelvjárásban énekelnek, ahonnan jöttek. A kongregációkon ugyanakkor már nem a saját vidékük jellemző dalait éneklik, hanem azokat, amelyeket egész Indiában ismernek. Egyes dalok úgy válnak az egész amerikai indiai közösség számára népszerűvé, hogy szerepelnek egy indiai filmben.
A vidéki lakosság zenei kultúrájának igen fontos jellegzetessége, hogy együtt élnek a népzenével, míg a városiak leginkább csak a hétvégéken énekelnek. Miután a lakosság nagy része még mindig részt vesz ebben a zenei életben, megindult egy tendencia, melynek során a közösségekből specialisták nőnek ki, olyan énekes egyéniségek, akik nem professzionális zenészek vagy énekesek, ám miután elég nagy a zenei tudásuk és repertoárjuk, a hagyomány őrzőiként kezdik tisztelni őket. A detroiti lengyel közösség – ami az 1970-es években valószínűleg a legnagyobb a környéken – az esküvők kiszolgálója: ők főznek és a zenét is ők szolgáltatják a ceremónia alatt. Ezek a szakácsok dalok százait ismerik, esküvői és más témájú dalokat, a folklór és a népzene szakértőiként vannak jelen a helyi társadalomban.
A különféle etnikai csoportok népzenéje a megfelelő funkcióban őrződött meg. Az esküvői dalokat továbbra is esküvőkön éneklik, a táncdallamokat változatlanul tánc alá játsszák. A pittsburghi munkásdalok gyűjteménye számos különféle dalt foglal magába – egyesek az idegenben született munkások anyanyelvén szólnak, sok közöttük a dél- és kelet-európai dallam. Mások angol nyelvűek, és alkalmilag a populáris dalhagyomány részeként éneklik őket.
Vannak olyan dalok, amelyek az egykori vidéki életre emlékeztetik a városi bevándorlókat, és így semmi kapcsolatuk nincsen a városi élettel. Sok dal így is megőrződik a városi környezetben, az orális hagyomány továbbélésének köszönhetően, ugyanakkor nagyon valószínű, hogy ezek néhány generáción belül el fognak tűnni a hagyományból.
Miután a városi környezetben elveszik a népdal vidéki funkciója, a dallamok még fontosabbá válnak a nemzetiségi csoport számára. Éppen ezért lehet, hogy egy ilyen népdal továbbélésében sokkal fontosabb szerepet játszik a dallam minősége a szöveghez képest. Ugyanígy érdekes, hogy a táncdallam-hagyomány jóval elterjedtebb, sokkal inkább megmarad, mint az énekes hagyomány egy ilyen idegen, városi környezetben.
A vidéki népdalok másik igen fontos funkciója a társadalmi újraalkotás, az egyes énekesek által a közösség igényeinek megfelelő változatok kialakítása. A városi népzenében rendszerint nem érhető tetten, hogy ez a közösség-igényű újraalkotás megtörténik. A folyamat a városban inkább a sztenderddé-válás irányába hat. Ennek kézenfekvő oka a nyomtatott kiadványok, felvételek fokozottabb használata. A másik ok a specialisták hatására vezethető vissza, egy-egy népszerű változatot ugyanis utánuk kezdenek el használni a közösség tagjai.