Bendzsó (Észak-Amerika)
| " |
|
" |
A bendzsó (banjo) pengetős hangszer, amelynek kerek, üreges testéből nő ki a nyak, amelyen állati bőrből vagy műanyagból lévő, vékony húrok csavarodnak a húrlábra és a fejen lévő kulcsokra. Észak-Amerikában a bendzsót sokszor a déli hegyvidék emblémájának tekintették, azonban csak a 18. században érkezett erre a területre az afrikai feketék révén, így integrálódott a délen élő fehérek zenéjébe, még a 19. század előtt.
A 20. században, Afrikában a wolofok és a mandinkák még mindig bendzsón játszanak. A korai írásos feljegyzések szerint a rabszolgák, beleértve a wolofokat is, magukkal vitték a lopótökből készült hangszert, vagy a helyi anyagokból rekonstruálták azt az 1740-es években. A régi festményeken és rajzokon jól látható a hangszer rövid mély, zengőhúrja. Mindössze egy évszázadon keresztül játszottak a bendzsón kizárólag úgy, hogy a játék szülőföldjük hagyományaira emlékeztette őket, és az a dalokon és táncokon keresztül megtartotta a közösséget. A dob-bendzsó együttesek uralták Louisiana vidékét, azonban a déli hegyekben létezett egy régebbi, erősebb hagyomány, amelyben egyetlen bendzsójátékost kísértek tapssal, kopogással. Ez utóbbi főként a 18. század végén volt jellemző, amikor északon törvény tiltotta a dobot.
A 19. század közepén a fehér amerikaiakat elbűvölte a fekete bendzsó. A déli hegyekben táncok és ünnepek alkalmával a nyilvánosság elől elrejtve, az afroamerikai „rövid-hüvelykujj-húr” (short-thumb-string) bendzsó és a csapkodós (thumping) vagy leütés (downstroke) játékstílus terjedt el. A fekete bendzsójátékosok az 1800-as években a határ menti hegyekben éltek, de a fehér hegyvidéki emberek elődei már korábban is kapcsolatba kerültek a fekete zene hagyományaival Piedmontban. Az 1850-es éveket megelőzően és a polgárháború alatt, a zenészek elkezdték az afrikai bendzsót az európai hegedűvel együtt használni – a hangszer ekkor már egyre inkább sima nyakkal és fával szegélyezett, nyitott háttal készült. Az afroamerikaiak és az amerikai kelták közötti zenei keresztezés különösen termékenynek bizonyult. A fehérek azért kezdtek el érdeklődni az afroamerikai tökbendzsó iránt, mert a hegedű-bendzsó együttesek népszerűvé váltak. Később, az 1920-as, ’30-as években rögzítettek olyan felvételt, amelyen ilyen húros bandák játszanak.
Az 1840-es években részben a bendzsó iránti fehér lelkesedés miatt alakult ki egy olyan parodisztikus előadási forma, amelyben fehérek négernek maszkírozták magukat, és négerzenét játszottak, az ilyen zenekarokat nevezték minstrel bandáknak. Ez a produkció később a cirkuszban, a populáris kultúra közegében találta meg legfőbb közönségét, ahol a legnagyobb tapssal jutalmazott számmá vált. Az öthúros, fakeretes bendzsó feltalálásával, bővültek a hangszer ritmikai lehetőségei, hangterjedelme megnőtt és a hangszer felépítése is tartósabbá, teherbíróbbá vált, ami az utazó előadók számára volt lényeges. A néger zenei produkciók később nagy hatással voltak a szalonzenére, a nagyzenekari stílusokra és a ragtime-ra. A 19. századot követően, a bendzsó terjedése tovább folytatódott a 20. század amerikai folklórjában is.
Az ujjal pengetős tenorbendzsó és a bluegrass bendzsó akkor alakult ki, amikor a II. világháború idején a Dél iparosodásnak indult. Miközben a klasszikus, a jazz és a ragtime stílusok is egyre szélesebb körben váltak ismertté, a legerősebb népi stílus, a downstroking és az up-picking megmaradtak saját gyökereiknél, a déli vidékeken. A kétujjas felpengetést (up-picking) a fekete zenészektől vették át fehér utánzóik még 1865 előtt. Ez a fejlemény alapozta meg a bluegrass erőteljes, szinkópás stílusát, amelyet Earl Scruggs és követői tettek ismertté.
Miközben a hajdani öthúros népi bendzsójáték megoszlott a feketék és a fehérek között a 19. század második felében, az énekes anyag is erőteljes cserefolyamatokban vett részt, és kialakult az amerikai népzene egy külön fajtája, a bendzsó-dal. Noha kezdetben ezt a műfajt is az afroamerikai ízlés határozta meg, a dalok állandó cseréje miatt mindkét (fekete és fehér) hagyomány hatott rá. A korábbi afroamerikai bendzsójáték elkezdett visszaszorulni a 20. század első évtizedeiben, nem sokkal azután, hogy az olcsó gitárok könnyen hozzáférhetővé váltak és Jim Crow törvénye korlátozni kezdte a feketék jogait. A bendzsó-dal műfaját a blues is felhasználta, amikor az ipari túlkapások hatására az afroamerikai közösség ellenállása a bluesban öltött testet. A hangszer maga – a bundok nélküli, rövidhúros/nyakú bendzsó – és ütős (thumping), alulütős (downstroke) játékstílusa, sajátos hangolása, valamint a lírikus bendzsó énekek még mindig megtalálhatók a déli fehéreknél és néhány déli feketénél is. Ezek a közös hagyományok éltek tovább az olyan popularizált népi előadóknál, mint Pete Seeger, a New Lost City Ramlers, valamint a déli zenekarok esetében, mint a Hollow Rock String és a Highwoods.
Noha más európaiak, például a németek is készítettek öthúros bendzsókat, hozzájárulva a hangszer 19. századi fejlődéséhez és terjedéséhez, a bendzsózene térhódítása főként két délvidéki csoportra jellemző: az afroamerikaiakra, beleértve a wolofokat is, és az amerikai „keltákra”, akik többségében skótok és írek. A zenei kereszteződés 1840-es évekbeli virágzásának oka az volt, hogy az írek ebben az időben a burgonyavész elől emigráltak Amerikába, így új erőre kapott az ír-skót hegedűjáték és más zenei folyamatok cseréje. 1843-ban Írország egy volt a legkorábbi helyek közül, ahová a fekete bandák eljutottak, a fekete bendzsójátékosok pedig még el is játszottak néhány régi ír hegedűdarabot.
Az öthúros bendzsó feltalálásával rendszerint Joel Sweeneyt hozzák összefüggésbe, a déli hegyekből való, ír származású fiút, aki fekete rabszolgáktól tanult 1830 körül zenélni. Később a legkorábbi és a leghatásosabb néger epigonná vált. Elképzelhető, hogy Sweeney találta föl az ötödik húrt (ma ezt a húrt a negyedik húrnak nevezik) és a bendzsó fa keretét, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ő tette népszerűvé a hangszer újabb változatát, amellyel a fehér előadók dallam iránti igényét kielégíthette. Ugyanakkor a megrövidített ütőhúrt (ma ezt nevezik az ötödik húrnak) nem ő találta föl. Ehhez az ütőhúrhoz kapcsolódik a játéktechnikai újítás, a downstroking (leütés), melyet Dink Roberts, John Snipes, Odell és Joe Thompson amerikai származású fekete zenészek honosították meg a 20. században.
