Joropo

A 19. sz. végén Latin-Amerika állattenyésztő országaiban a nap- és szélcserzette arcú „cowboy”, a nép egyszerű fia, akinek indián vér csörgedezik az ereiben egyszer csak az ébredező nemzettudat romantikus szimbóluma lett. Az argentin guacho, a chilei hueso, a mexikói charro, és a venezuelai-kolumbiai llanero mind ezt az ideált testesítették meg, még akkor is, amikor a nemzetgazdaságok észak-amerikai nyomásra az iparosodás útjára léptek, és élelmiszerbehozatalra szorultak. Ebből adódóan a llanero (=alföldi) tűz mellett előadott dalai, táncai pedig Venezuela nemzeti arculatának részévé váltak. E pásztormulatságok neve, a joropo is eredetileg a llanero szlenghez tartozott, majd az ezen alkalmakkor megszólaló daltípus köznyelvi elnevezése lett.