Észt népdalok
Az észt népdalok történeti szempontból két nagy csoportba sorolhatók. Az ősi réteg dala az úgynevezett rúnadal, ami az ősi balti-finn kultúra vonulatában foglal helyet, az újabb stílus képviselője pedig a 18-19. századi európai törzshagyományban gyökerező, jellemzően strofikus népdal.
A rúnadal mellett számos egyéb (még ősibb) műfaj is létezett, melyek továbbélése vagy túlélése erős funkcionális jellegüknek köszönhető. A napi rítus, a mindennapi élet kísérői voltak ezek: munkadal, a vadászat dalai, mágikus dalok, altatók, gyermekdalok, valamint a kommunikáció (ember-ember, ember-felsőbb erők, ember-állat) zenei manifesztációi. Dallami és tonális struktúrájuk nem meghatározható, zeneiségüket az intonációk, hang- és beszédutánzó elemek ritmikai rendszerbe foglalása adja.
A rúnadal születése a Krisztus előtti első évezredre tehető, amikor is a balti-finn népek még nem váltak külön egymástól, és egyazon közös ősnyelvet beszéltek; a rúnadal mind grammatikai szerkezetében, versformájában, mind pedig tematikájában szoros rokonságot mutat a finn, karéliai és egyéb balti népek dalaival. A funkcióhoz kötött dalok (munkadalok, lakodalmas dalok, ünnepek dalai, játékdalok, altatók, gyermekdalok) csoportja mellett nagy számban találhatók a rúna-anyagban ceremóniához nem köthető nagyrészt lírai, kisebb részt epikus dalok (a karéliai és finn hagyomány hősi énekei Észtországban nem ismertek).
A rúnadal egyszólamú, vokális műfaj, a nő szerepe kiemelten hangsúlyos. Megszólalásának jellemző koreográfiája: egy vezető énekes és egy másik énekes, vagy énekesek egy csoportja (kórus) felváltva énekli a sorokat, utóbbi a sorok utolsó szótagjainál csatlakozik a vezető énekeshez, megismétli (repetitive), esetleg valamelyest variálja az egyes sorokat. Az improvizáció megengedett, sőt gyakori, így egyfajta heterofónia alakul ki. A többszólamú éneklés igen ritka, egyedül a Setu hagyományban fordul elő.
A 19. század közepéig a rúnadal volt a jellemző népi/zenei megnyilvánulási forma, az újonnan érkező európai stílus azonban meglepő gyorsasággal váltotta fel azt. Bizonyos területeken (Kihnu szigete, Setu régió – az ország délkeleti vidéke, orosz határvonal) szerencsére még ma is él a rúna-hagyomány, nem egy képzett énekessel találkozhatnak a gyűjtők.
Az új stílusú, strofikus népdalt a szimmetrikus, négysoros forma, a nagyobb hangterjedelem, valamint az európai dúr-moll tonalitás dominanciája jellemzi. A szomszédos országok, valamint a lengyel és német hatás vitathatatlanul felfedezhető: megjelenik a polka és a waltz. Jellemzőek a játékdalok, táncdalok, katonadalok, tengerészdalok, falusi dalok, érzelmes, lírai dalok, valamint a balladák. Az egyszólamúság itt is uralkodó, de megfigyelhető a többszólamú éneklés, valamint a hangszerkíséretes előadás valamelyes térnyerése.
