Zenés gyógyító szertartás a tuaregeknél

A legkülönfélébb betegségek zenével történő gyógyítása széles körben elterjedt a Szahara területén, és a tuaregek nagyon ősi hitvilágával van szoros kapcsolatban, melyben rossz és jó erők és szellemek segíthették, illetve hátráltathatták a mindennapi életet, s melyekre hatni lehetett. E szellemek, csakúgy, mint Fekete-Afrikában a hagyományos hittel megegyezően akár természeti adottságokban is megjelenhettek; egy forrásban, barlangban, tűzben, szélben vagy üres helyeken, s mentális betegséget okozhattak. A betegségeket mindig valamely erőhöz kötötték, mely az egyén lelkében vagy személyes erőiben okozott zavart, s azt ennek megfelelően kellett kezelni. Az iszlám azonban tiltja a különféle szellemekben való hitet, és az azokkal kapcsolatos gyakorlatok, illetve szeánszok alkalmazását, ezért hitvilágukat többé-kevésbé hozzá igazították, amely területeként eltérő lehet. Sok helyen a gyógyítási ceremóniát az arab szó el janun fejezi ki, az Ahaggarban úgy nevezik: alhinen, mely ’megszállottságot, őrületet’ jelent. Niger tuareg lakta vidékein tende n-gumatan-nak hívják – a guma a páciensre utal, aki legtöbb esetben a közösség valamely nőtagja (akinek személye a régi valláshoz és hitvilághoz jobban kötődik), és akiért a közösség megtartja a ceremóniát. A kék nép mélyen hisz a zene erejében, s főleg az erős ritmusokban potenciális erőket éreznek, így énekkel, tapssal és dobolással kísért szeánsszal gyógyítanak. Hiszik, hogy a zene révén megszabadíthatják a pácienst bizonyos ártó szellemektől, melyek a lelke köré gyűltek, s így megbetegíthették. (Ezen gyakorlattal a világ számos más hagyományos közösségében is találkozhatunk). E szeánszokra késő éjjel kerül sor, amikor bizonyos, hogy a spirituális világgal kapcsolatos szellemek aktívabbak, s azokat az emberek is intenzívebben megélhetik. Olyankor kórusban énekelnek, tapsolnak, egy férfi vagy nő tendén vagy assakalabun játszik. Ez utóbbit csak a nők szólaltatják meg. Lényeges továbbá, hogy a férfi résztvevők mély és érdesen morgó hangon követik a nők által életre keltett zenét és énekeiket. Ez a tahəmahənt. A guma, vagyis a páciens középen ül vagy áll, és a dob adta ritmusnak megfelelően hajlong, átvéve annak testre (is) ható hatásait. A családtagok körbeülik a zenészcsoportot, s ők is tapsolnak, vagy akár a kórussal énekelnek. A spirituális, illetve jelen esetben szakrális dalok, a taps és a férfiak jellegzetes, búgó, mély hangja vezeti a pácienst egyfajta megváltozott tudatállapotba, mely akár transzállapotot is jelenthet. A közösség több éjszakán át ismételheti a szeánszot, ha azt szükségesnek tartja, mindazonáltal, mivel jól ismerik a szellemi világot, mely körülveszi őket, előre tudják, körülbelül hány „kezelés” szükséges a várt hatás eléréséhez, tehát a gyógyuláshoz. A múltban a gyógyításhoz jobban kötődő, minden bizonnyal specifikusabb szövegek, és talán azzal szorosabb összefüggésben lévő zenei elemek és énekek tartozhattak, manapság azonban e praktikában olyan dalokat és zenei előadásokat használnak, melyet a közösség hozzá köthetőnek és hatásosnak vél. A tempó a tende n-gumatan-hoz hasonló, kissé lassúbb, mint a tende n’emnas vagy a tende n’tagbast. E lassú tempó, valamint a férfiak mély és összehúzott torokkal, ritmusos légzéssel való hangképzése adja a tende n-gumatan egyediségét és teszi megkülönböztethetővé a többi tendétől.