Az észak-amerikai spanyol zene eredete, műfajok

,,, a Karib-szigetekről és Dél-Amerika centrumából verődött össze egy különösen változatos népzenehagyomány az Egyesült Államokban. A spanyol hagyományok némelyike, mint amilyen a délnyugati is, évszázados múltra tekint vissza, míg mások csak nemrég alakultak ki. A 20. század folyamán a Karib-szigetekről és az Ibériai-félszigetről érkező emigránsok honosították meg az Egyesült Államok északi részén a spanyol zenét. Miami jelentős kubai népességgel rendelkezik. New Yorkban élnek puerto ricóiak, dominikaiak, valamint kubai és mexikói közösségek. New Jerseyben, Newarkban és több New England-i városban számos portugál kolónia található, amelyek megőrizték eredeti népzenéjüket. Idaho államban a spanyol pireneusi szokásokat a baszk kolóniák őrzik.
Az Észak-Amerika délnyugati részén élő spanyol népzene több mint négyszáz éves. A 16. század közepén spanyol konkvisztádorok fedezték fel Texas, Új-Mexikó, Arizona és Dél-Kalifornia partjait, és eljutottak egészen északra, a mai Colorado állam területére. Száz évvel azelőtt, hogy a britek gyarmatosították az északi partot, spanyol jezsuiták misszionárius épületeket, iskolákat, könyvtárakat építettek Amerika északnyugati részén, és spanyol zenét tanítottak az amerikai indiánoknak. Az első könyveket, amelyek nyomtatott kottás zenét tartalmaztak, nem angol gyarmatosítók adták közre az Újvilágban, hanem spanyolok. A 18. századig a délnyugati területeken nagyrészt spanyol törvények uralkodtak. Ma Dél-Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó és Alsó-Texas elhatárolódik Mexikótól, de ez nem politikai elhatárolódás, hanem kulturális. Új-Mexikó egyharmadának jelenlegi populációja spanyol leszármazottakból áll, és egészen a közelmúltig a spanyol volt a hivatalos nyelv az államban. Ma, sok határmenti városban még mindig beszélik a spanyolt.
A spanyol zene a legrégebbi nem autentikus zene az Egyesült Államokban, s ma is élő hagyomány. A mexikói munkások évről évre, egyre nagyon számban vándorolnak Észak-Amerikába, mindig megújítva a repertoárt. Nem meglepő, hogy Amerika délnyugati része szoros kapcsolatban áll a mexikói zenével.
Az utazók és felfedezők, akik a spanyol konkvisztádorokat Mexikóba hozták a 16. században, sokat közülük a Karib-szigetekre vezényeltek ugyanebben az időben. A 16-18. században spanyolok telepedtek le Kubában, Hispaniolában, Puerto Ricóban és az Antillák több kisebb szigetén. Ezeknél a szigeteknél is a természeti erőforrások csábították a spanyolokat, akárcsak Mexikó esetében. Ekkor terjedtek el szokásaik és zenéjük is. Ugyanezt a népzenét vitték el a spanyolok a Karib-szigetekre a 16. században. Ma, a 20. században ez a karibi spanyol zene egy teljesen átalakult stílusban eljutott az Egyesült Államokba, épphogy csak emlékeztetve Mexikó és a délnyugati területek zenei formáira. A, amelyet olykor afrokubainak is neveznek, a spanyol zene és azon fekete rabszolgák által meghonosított nyugat-afrikai zene elegyéből származik, akiket a 19. században vittek a szigetre. Az afrikai és a spanyol zene a Karib-szigeteken egészen hasonló módon keveredett egymással, mint ahogy az amerikai angol és az afrikai formák keveredtek az Észak-Amerikában kialakult afroamerikai zenében. Az afrokubai zene ritmusában az afrikai jegyek dominálnak, ez jól megfigyelhető a rumbában és a kongában is. A dallamvilág azonban sokkal inkább a spanyol zenére emlékeztet. A karibi spanyol zenét olyan emigránsok vitték el az Államokba – főként a 19. századtól kezdve, akik északkelet városközpontjaiban kerestek munkát. A legnagyobb Puerto Ricó-i közösség New Yorkban található. 1900-ban csupán 700 puerto ricói élt a városban, majd 40 év alatt 70 000-re emelkedett a számuk. Ma több mint másfél millió puerto ricói él New Yorkban, a legsűrűbben Felső-Manhattanben, East Harlemben.
Az East Harlem-i puerto ricóiak nagyon sokféle zenét kedvelnek. Ezek közül a legtöbbet az utcán adják elő, hosszú, forró nyári éjszakákon. A kongaegyüttesek a konga (conga, tumbador és guinto fákkal játszanak rajta) mellett más ütős hangszereken is játszanak: bongón, üstdobon, clave-n (farudak), kolompon, valamint a hely szellemétől vezérelve bármin, például palackokon kanállal, fémfelületen kulccsal, postaládán ujjaikkal dobolnak. A konga együttesek szerveződése teljesen informális: a járókelők megállnak, hallgatják őket egy darabig, vagy csatlakoznak hozzájuk tapssal, közbeszólnak, énekelnek, táncolnak vagy maguk is elkezdenek játszani valamilyen ütős hangszeren. A résztvevők életkori megoszlása nagyon változatos. Ugyan kongadobokon általában férfiak játszanak, ám nők is csatlakoznak a zenéhez, táncolnak, énekelnek, és más hangszereken játszanak.
Egy másik szokásos formája az utcán történő zenélésnek, a gyerekdalok előadása. Néhány ilyen éneket spontán improvizáció teremt, mások azonban hagyományos Puerto Ricó-i játékdalok.
A puerto ricóiak vallásos zenéje még hallható a Harlem latin pünkösdi templomaiban. Minden templomnak megvan a maga hangszeres együttese, amelyben megtalálható a gitár (akusztikus vagy elektromos), tamburin, dob, rumbatök, guiró, valamint alkalomadtán trombita, harsona, klarinét. A pünkösdi gyülekezet minden tagja részt vesz az éneklésben és a tapsolásban, és a szertartás szerves részének tekintik a zenét. A corito (’dalocska’) a legelterjedtebb vallásos ének, amelyet a gyülekezet spanyol tagjai kívülről tudnak. A coritók ismétlődő strofikus formákból állnak, két négy- vagy nyolcütemű frázisból. A második frázis gyakran az első ismétlése. A vasárnapi mise alatt általában hat-nyolc coritót énekelnek el és ugyanennyi himnuszt.