Fado
A Fado Lisszabon szegénynegyedeiben született 1825 és 1850 között: a város népszerű dal és táncnemeinek, és frissen beáramló olyan új műfajoknak a keveredéséből, mint a lundum, egy brazíliai, Afrikai eredetű táncos és énekes műfaj, amelyet a Portugál Udvar hozott be Rio de Janeiro-i (1808-1822) száműzetéséből visszatérve; a modinha, egy szalonokban használatos műdaltípus, mely Portugáliában s Brazíliában alakult ki a 18. és 19. század dereka közötti időszakban; a fandango, egy spanyol eredetű portugáliai tánc; a fado, egy braziliai tánctípus, mely máig megtalálható Rio de Janeiro állam falvaiban; éa a fofa, egy Brazíliában és Portugáliában egyaránt ismeretes tánc. A fado Lisszabon szégenynegyedeiből kiindulva, óriási ívet futott be: Portugália nemzeti műfajává alakult. A Salazar-i diktatúra alatt a politika is promotálta ezt a fejlődést, bár az énekeseknek engedélyeztetniük kellett dalaikat, s a túristákat kiszolgáló éttermeket (casas típicas) jelölték ki előadásukra. Egybeesik ez az időszak olyan kiemelkedő művészek pályafutásával, mint a fado-énekes Amália Rodrigues (1920-1999) és Alfredo Marceneiro (1891-1992) és mint a fado komponista és gitáros Armandinho (Salgado Armando Freire (1891-1846) és Martinho dAssunção (1914-1992). Ma a fado egyként része nagy előadótermek, baráti körök, népünnepélyek, tavernák, helyi és turisztikai érdekeltségű vendéglők műsorainak; a rádió és televízió, valamint számtalan zenei kiadvány foglalkozik terjesztésével, ápolásával. A fadót szólista énekesek szokták (eredeti környezetében felváltva, egymással jó értelemben versengve) énekelni hangszeres kísérettel, a közönséggel folyamatos, erőteljes kapcsolatot fenntartva. Az énekes (fadista) a domináns szereplő. Az első guitarrista a dallamot kíséri, ellenpontozza. Ha van, a második guitarrista egy második szólamot alkot. A hegedű, s esetenként a cselló az alapot hozzák, teret hagyva az énekesnek, s a gitárosoknak az improvizációra. A fadót kísérő portugál gitár hat fém húrpárral ellátott, nagyobb mandolint formázó jellegzetesen portugál hangszer. A fado művelői repertoárjukat fado castiço 'autentikus fado' és fado canção 'ének fado' megjelöléssel osztják föl. A fados castiços fix ritmikai és harmónia- menetekre és kíséretre épülnek (a harmóniasor általában I—V—I) , de dallamuk lehet improvizált vagy feldolgozás. A három anonym szerzőjű, legrégibb alap fado (corrido, menor, and mouraria) és közel száz 19. és 20. századi szerzőnek tulajdonított fado képezi a hagyományos réteget. A fado canção költői és zenei szerkezete stanzák és refrének váltakozásából áll, harmóniarendszere komplexebb mint a fado castiço esetében, kötött dallamok, és rugalmas kíséret jellemzik. A fado szövegei megidézik a korai fado kontextusát: Lisszabon régi negyedeit, bordélyházakat, a műfajhoz kapcsolódó jeles személyiségeket, sajátos eseményeket, érzéseket, az édesanya figuráját, politikai eseményeket, stb. A fado életérzése a portugál saudade szóval jellemezhető, amely egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság lehetőségét is. Afrikai rabszolgák és portugál tengerészek hazavágyódása, a régi Portugália iránti nosztalgia, a hazaszeretet és az elvágyódás egyaránt ott lüktet a fado szívében. A fado szó etimológiailag a latin fatum, 'sors' szóval van kapcsolatban. 1850 után a fado egy másik ága alakult Coimbra egyetemeiről híres városában. Ez alapvetően férfi műfaj, szintézise az itáliai bel canto, az egyetemisták által különböző régiókból hozott zeneiség, s a lisszaboni fado hagyományainak. A populárisabb, szórakoztatóbb lisszaboni mellett ez egy kifinomultabb változat, létrejöttében kiemelkedő szerepet játszottak Artur Paredes és fia, Carlos Paredes gitárművészek.
<websiteFrame> website=http://www.youtube.com/embed/9Aa01u8RtgM height=390 width=480 border=0 scroll=no </websiteFrame>
