A Közel-Kelet zenéje
A Közel-Kelet zenei anyaga felosztható többféleképpen. Az egyik lehetséges felosztás a társadalmi rétegek szerinti, de elkülöníthetjük őket funkció szerint is; beszélhetünk továbbá általános, vagy csak egy bizonyos térségre jellemző jelenségről; végül pedig lehetséges egy történeti felosztás is. Felmerül a kérdés, hogy mi szükség van régi idők zenéjét felidézni. A válasz erre az, hogy a Közel-Kelet esetében mindegyik réteg egyszerre van jelen. Szíriában például az 1200 éves muwashahokat éneklő Sabah Fakhri ugyanakkora sztár, mint a zenetévék popénekesnői. Egy másik kérdés lehet, hogy miért nem külön tárgyaljuk az egyes népcsoportok zenéit? Jogos a kérdés, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a zenei kultúrák határai nem mindig követik az etnikai, vagy nyelvi határokat. Bizonyos hangszerek, vagy daltípusok kötődhetnek inkább egyfajta életmódhoz, vagy egy bizonyos foglalkozáshoz. Külön dalaik lehetnek a különböző vallásoknak, amelyek akár világszerte egységesek lehetnek. Ezen kívül vannak bizonyos elemek, amik egy zenei kultúrkör egészére érvényesek.
A Közel-Kelet esetében a modalitás lehet az egyik ilyen egységes jellemző. Ez nem pusztán a harmóniák, vagy az összhangzattani funkciók hiányát jelenti, hanem egyfajta zenei gondolkodásmódot, a zenei kreativitás megnyilvánulásának egy bizonyos típusát. Modális zenei gondolkodásmód alatt itt azt értjük, hogy a zenei jelleg a (dallamok esetében) térbeli (horizontális) és (a ritmusok tekintetében) időbeli elrendezés milyenségében fejeződik ki, a zenei történés pedig nem más, mint az ilyen jellegek közötti váltás, vagyis moduláció. A másik közös jellemző pedig az egyszólamú dallamvezetés és a ritmikai többszólamúság. A harmadik közös jegy a hangrendszerek hasonlósága. Ez alatt azt értjük, hogy a Közel-Keleten szinte mindenhol hasonlóan használják a negyedhangokat, és egyéb mikrohangközöket. Ezen kívül össze lehet kapcsolni a régiót a jellemző hangszerek szempontjából is. Másfelől ez nehéz kérdés, hiszen nagyon sok, a világ más tájain is előforduló hangszer eredete vezethető vissza a Közel-Keletre.
De lássuk most a jellemző kategóriákat! A Közel-Keleten klasszikus zene, mint ahogy régen Európában is, leginkább udvari zeneként létezett, mára azonban ezeket a szerzemények – az itt is meghonosodott hangversenytermeken kívül – a mevlevi szúfik szertartásain hallhatjuk, vagy zenetanulás során ismerkedhetünk meg velük. Némelyik szerzemény közkedvelt darab lett, és spontán koncerten is elhangozhat. Mivel a térség kultúrája elválaszthatatlanná vált az iszlámtól, a vallásos zene a mindennapi élet részét képezi, ezért ezt is tárgyaljuk. Vannak ugyanakkor nem iszlám közösségek is, akiknek zenéje viszont alkalmazkodott környezetéhez. Szeretnénk bemutatni az egyes régiókra jellemző városi zenéket, valamint a pásztorok, nomádok zenei világát. Végül, hogy a kép teljes legyen, szót ejtünk a kortárs szórakoztató zenéről is.
Zeneelméleti jellemzők
A Közel-Kelet zenéjével kapcsolatban a következő általános zeneelméleti jellemzőkről beszélhetünk:
- modális gondolkodásmód (mind a ritmikában, mind a dallamban);
- egyszólamúság;
- ritmikai változatosság;
- mikrohangközök következetes használata;
- gazdagon díszített, kisambitusú, recitatív dallamvezetés;
- improvizáció.
Modális gondolkodásmód alatt jelen esetben azt értjük, hogy a Közel-Keleten a zenei jelleg hordozója a makám (hangsor, latinul modus1), ellentétben pl. az európai barokk zenével, ahol a harmónia a meghatározó. Ennek megfelelően a zenei történés sem a hangnemek, hanem a hangsorok és dallamfordulatok közötti váltásban bontakozik ki. Ebből adódóan nem alakult ki többszólamú dallamvezetés, hiszen a párhuzamos szólamok csak tompítanák a dallamtípus hordozta jelleget.
A modalitás a közel-keleti zene időbeli aspektusánál, vagyis a ritmusvilágban is megjelenik, mégpedig úgy, hogy hangsúlyos és hangsúlytalan, ill. mély és magas tónusú hangok meghatározott elrendezéséből álló ritmikai frázisok ismétlődése határozza meg a zene lüktetését. A ritmus fontosságát mutatja a ritmushangszerek sokszínűsége, a ritmikai többszólamúság, és a hangszeres technikák fejlettsége, ami gyakran szólista szerepben is megmutatkozik.
Említettük még a mikrohangközök használatának fontosságát, ami valóban a közel-keleti zenék sajátos hangulatának egyik fő alkotóeleme. A „mikrohangköz” bevett kifejezés erre a jelenségre, de kicsit félrevezető. Mikrohangköz alatt ugyanis az európai hangrendszer alapegységénél, a félhangnál kisebb távolságokat értjük. Ilyen hangközöket azonban – egy-két kivételtől eltekintve - a közel-keleti zenékben sem használnak. Amiről itt szó van, az a kis és nagy szekund, vagy a kis és nagy terc közé intonálás. Elterjedt még a „háromnegyed hang” kifejezés is, ami azért félrevezető, mert azt sugallja, hogy itt egy matematikailag meghatározható távolságról van szó. A valóságban azonban többféle ilyen köztes intonáció létezik, amelyeket következetesen használnak, és amelyek nem teoretikusan lettek rögzítve (bár voltak erre kísérletek), hanem a hagyományban, a minta utánzásával őrződtek meg.
Általánosan jellemző továbbá a közel-keleti dallamokra, hogy egy dallamív kis lépésekben, kis távolságon belül mozog, hajlításokkal, különféle vibratókkal, tremolókkal díszítve lépked a skála fokai között. A díszítések tekintetében mindig, de sokszor a dallamvezetésben is nagy szabadsága van a zenésznek, sőt, vannak olyan előadási formák is, amikor teljesen rá van bízva, hogy hogyan bontja ki a dallamot a – sokszor általa meghatározott - ritmus és a hangsor keretei között.
