Makámelmélet
A „makám” szó arab eredetű, sokféleképpen fordítható (pl. szakasz, csomópont, útkereszteződés, stb.), zenei értelemben pedig már a 8. századtól használják. Egy makám szabályok összességeként fogható fel, ami meghatározza a zenemű, vagy az improvizáció hangkészletét (amely felmenő és ereszkedő dallam esetén különbözhet); a fontos hangokat (kezdő- és záróhang, valamint azok a hangok, ahol a dallam megpihenhet); és a jellemző dallamfordulatokat. A kifejezés és változatai ezzel az értelemmel megtalálható az arab (maqam, maqamat), török (makam, makamlar), azeri (mugam) zeneelméletben. A perzsában felváltotta a dastgah, amivel párhuzamosan a zenei rendszer is nagyobb – leginkább szűkítő – változtatásokon ment keresztül. A makámok száma vidékenként, iskolánként változó (20 és több száz között), de általánosságban az egyszerűsödés jellemzi a folyamatot. Bár a terminus zenetudósok tollából származik, nem csak a klasszikus zenére érvényes. Az arab zeneelmélet a különböző vidékek és népcsoportok dallamtípusainak összeírásával kezdődött, ami megmagyarázza néhány makám nevének az eredetét (pl. Hijaz, Isfahan, Kurd, Bayat-e-tork). Emellett a klasszikus zene nagy hatással volt a mindenhol jelen lévő szakrális zenére, valamint – leegyszerűsített formában – a városi és népzenére is. Így nyugodtan állíthatjuk, hogy a közel-keleti zene lényegét a makámok alkotják.
Mint ahogy már korábban említettük, a Közel-Kelet zenéje alapvetően recitatív jellegű, és egy dallamív legtöbbször kicsi, 3-5 hang terjedelemben mozog. A vallásos és népzenékben a mai napig ez a jellemző, viszont a klasszikus makámok akár 2-2,5 oktáv terjedelműek is lehetnek, méghozzá úgy, hogy a hangkészlet, de néha az alaphang sem ismétlődik oktávonként. Ezt, és a hangok hierarchiájának rendszerét megmagyarázza a makámok belső felépítése. Minden makám ugyanis kisebb, 3-5 hang terjedelmű szakaszokból épül fel. Ezeket a nyugati szakirodalom leginkább tetrachordnak (görög, jel.: négy húros, négy hangos) nevezi.1 A terminológia nem teljesen egységes, ugyanis bizonyos esetekben, amikor egy ilyen szakasz csak három hangból áll, némelyek megtartják a tetrachord elnevezést, míg mások a trichord kifejezést részesítik előnyben. Hasonló elv szerint alakul a török terminológia, amely szintén a hangok számát adja meg (dörtlü=négy hang, besli=öt hang). Az arabban ez a probléma nem áll fenn, hiszen itt egységesen a „dzsinsz” kifejezés használatos. A makámok tehát dzsinszekből állnak, és a fontos hangok az egyes dzsinszek alaphangjaiból lesznek. A dzsinszek száma is változó, de a leggyakrabban 10-et szokás megkülönböztetni. Minden egyes dzsinsznek megvan a maga hangulata, és ezek, mint a konyhaművészetben a különböző fűszerek az étel ízét, adják ki együttesen a makám hangulatát.
Az egyes dzsinszek egy-egy olyan ismert makámról kapják a nevüket, amelyeknek első dzsinszét képezik. Könnyen kiigazodunk a dzsinszek között (és általában a közel-keleti zene rendszerében), ha megértjük, hogy többségük nem más, mint három hangrendszer módusza:
| Rast | Nikriz | Ajam | |
|---|---|---|---|
| 1. modus | rast | nikriz/nawa athar | ajam |
| 2. modus | bayati | hijaz | nahawand |
| 3. modus | segah | - | kurd |
Íly módon a pár száz makám, és a tíz-egynéhány dzsinsz helyett már ennek a három hangrendszernek a megtanulásával is boldogulhatunk. Azt azonban tudnunk kell, hogy ez csak egy logikai váz, amihez képest a létező makámok sok ponton eltérnek. Vannak például olyan dzsinszek, amelyek nem illeszkednek a fenti rendszerbe, illetve vannak még olyan jellegzetességek, amiket nem lehet, csak a mester előtt ülve elsajátítani. Ilyenek az egyes makámokra jellemző dallamfordulatok, valamint az olyan intonációs finomságok, amik nem érik el a negyedhangos mértéket. Ezek adják meg egy adott makámnak a sajátos hangulatát.1 A törökök ezeket is megpróbálták rendszerbe foglalni a kilenced hang (komma) bevezetésével.
