Country zene. Az amerikai hillbilly country kezdetei

A countryzene különböző stílusok keveréke. Eredete a gyarmatosítás évtizedeire nyúlik vissza, amikor a néptáncok (skót reelek, ír jigek és a square dance-k – négyszemélyes páros táncok, azaz a francia négyes, cotillion és a quadrille népi változata), valamint a brit balladák meghonosodtak az Újvilágban, és keveredni kezdtek a templomi és a szabadtéri istentiszteletek himnuszaival. A hangzás a brit eredetre emlékeztet, azonban a dalszövegek teljesen eltérnek ettől a hagyománytól. Az amerikaiak nem szerették a szerelmi témákat, ezzel szemben a gyakorlati, a mindennapi élethez kapcsolódó dolgokat kedvelték, amelyeket a mezőgazdaságban, favágásnál, bányában, vasútépítésnél tapasztaltak, valamint a valóságos tragédiákat, mint a bankrablások, természeti szerencsétlenségek, gyilkosságok, vonatbalesetek.
A hillbily zenészek repertoárjába azonban vidám dalok is tartoztak: Wendell Hall Ain't Gonna Rain No Mo (1923); Carson Robison Nola (1926) és Frank Luther Barnacle Bill The Sailor (1928) című nótája jó példa erre a vidám műfajra, utóbbi Frank Luther rajzfilmfigurájához kötődik.
A countryzene tulajdonképpen egy kereskedelmi zenei forma, amelynek alapja az amerikai népzene, a 19. század végi, 20. század eleji populáris zene és a vallásos zene. Az amerikai népzene a countryzene korai időszakában az Egyesült Államok vidéki területein terjedt el.
1910-ben a népzenekutató John Lomax kiadta a Cowboy Songs and Other Frontier Ballads-t (amely a két évvel korábban megjelent első cowboyének-gyűjteményt követte), 1916-ban pedig Cecil Sharp publikálta az Appalache-hegyvidékéről (pontosabban a Cumberland hegyek Kentucky és Tennessee között futó vidékéről) származó népdalokat. E két esemény felkeltette az érdeklődést a fehér zenei örökség iránt. Ugyanakkor csak 1922-ben készült el az első felvétel, amin az „old-time” zenét játszó Eck Robertson nevű adatközlő hegedült. Ezek a gyűjtemények és a későbbi felvételek hozták létre az Appalache-vidékhez kötődő mítoszokat, melyek szerint itt nemes és egyszerű „hegylakók” élnek elszigetelten a világ borzalmaitól és romlottságától, és valójában ez az életmód hordozza az igazi amerikai szellemiséget. A vidék nagy részét 1835-ig nem gyarmatosították, ezután pedig nagyon szegény bevándorlók érkeztek ide. Így meglehetősen elmaradott közösségek alakultak ki, akik ugyan kötődtek hagyományaikhoz, azonban minden erejüket fölemésztette a mindennapos harc a túlélésért. A kiadóvállalatok tehát 1922-23-tól kezdve ügynököket küldtek a déli területekre, hogy tehetséges „adatközlőket” keressenek, olyan vidéki zenészeket, akik a népi stílus legjobb képviselői. Ennek eredményeképpen jöttek létre az úgynevezett „race records” felvételek (78-as fordulatszámú fonográf felvételek, leginkább a fekete előadókról készült felvételeket jelenti), amelyekkel a fekete közönséget kívánták szórakoztatni, a „hillbilly” felvételekkel pedig a fehér közönséget célozták meg.
1922-ben, a georgiai rádióállomás (WSM) közvetített elsőként népdalokat a hallgatóságnak. Valamivel később a Texasban létesült Fort Worth-i rádióállomás (WBAP) volt az első, mely „barn dance”-ekről (csűrben vagy pajtában tartott táncház) zenei közvetítéseket adott. 1923 júniusában készítettek felvételt a georgiai hegedűs, az 55 éves John Carson játékáról, Atlantában, ahol két hillbilly (ekkor a szó még csak annyit jelentett, ’délvidéki’) dalt játszott el. Ezt az eseményt szokták hivatalosan a „country” zene felfedezésének tekinteni (noha a texasi hegedűs, Eck Robertson játékát egy évvel korábban már rögzítették). A zeneipar két fajta stílust különített el ekkor a populáris zenén belül: a race (’faji’) zenét (ez csak a fekete zenét jelentette) és a hillbilly zenét (amely csak a fehéret). A hillbilly zene „Uncle” Dave Macon Hill Billie Blues (1924) című dala után kapta a nevét. 1924-ben a chicagói rádióállomás (WLS – eredetileg: World’s Largest Store) barn dance-t kezdett közvetíteni, ami így minden középnyugati területen hallhatóvá vált.
A fehér-amerikai népzene kereskedelmi célú „gyűjtésének” korai időszakában népdalokat, balladákat, hangszeres darabokat és vallásos dalokat rögzítettek. Ahogy az énekesek kifogytak dalaikból, a régiek mintájára újakat kezdtek alkotni. A stílusok között fokozatosan ment végbe a változás, ugyanakkor a későbbiekben is tükrözték az énekesek gyermekkori dalanyagát. A legkorábbi hanglemezeken a délkeleti húros hangszeres zenekarok szólalnak meg elsősorban. Néhány nyugati előadóról is készítettek viaszhengeres felvételeket, de a korai években ez csak ritkán fordult elő.
Az 1920-as évek végéig a hillbilly előadókat komikusoknak, zenész humoristáknak tartották. Legtöbbjük repertoárja nemcsak dalokat, hanem rövid, humoros szöveges betéteket is tartalmazott. A Skillett Lickers nevű formáció nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon a country zenészek, a hillbilly clownokkal arányos vonzereje.
Az 1929-es tőzsdekrach idején, majd a válságot követő években azonban a lemezgyárak is csődbe mentek. 1935-ben, amikor megpróbálták visszaszerezni közönségüket és bevételüket, már másfajta zenére szakosodtak. Ettől kezdve a fő előadók nem a hagyományos népzenészek közül kerültek ki, és nem a hagyományos népdalok szolgáltatták a repertoárt. Egy tökéletesen mesterséges, üzleti célokra előállított produktumot tártak a közönség elé. Új zenei formák alakultak ki.