Country zene. A country és a cowboyok, hangszerelés

A When The Work's All Done This Fall (1925) című dallal Carl Sprague az első éneklő cowboyként híresült el, az első zenészként, akitől cowboy-éneket rögzítettek. Az első barn dance-közvetítés után nem sokkal, magát a zenei eseményt átkeresztelték a „Grand Ole Opry” névre, amely ma is igen jelentős zenei rendezvény. Zenei kiadók özönlöttek délre, hogy felvegyék az éneklő cowboyokat, majd elvitték a countryzene jeles képviselőit az északi nagyvárosokba, hogy ott is megmutathassák tudásukat.
A legtanultabb dalszerzők közé tartozott a texasi születésű Goebel Reeves, aki a The Drifter (1929), a Blue Undertaker's Blues (1930), Hobo's Lullaby (1934) és a The Cowboy's Prayer (1934) című – félig hobó, félig cowboy – dalokat írta. Fontos megemlíteni a Tennessee-ben született Harry McClintockot, aki az olyan hobóballadák szerzője, mint a Big Rock Candy Mountain (1928) és a Hallelujah Bum Again (1926).
A populáris zene és a lemezkiadók központja sokáig New York volt. Az első igazán sikeres előadó a klasszikus végzettségű texasi tenor volt, művésznevén, Vernon Dalhart. The Prisoner’s Song és a The Wreck of the Old ‘97’ című felvételeket 1924-ben milliószámra adták el. Miközben Dalhart és követői ugyanúgy adtak elő minden balladát, nem egy dalt déli balladaszerzők írtak, akik megtanulták és így utánozni tudták a hagyományos stílust. Ezek közül a dalok közül, néhány be is került a néphagyományba. Az ezt követő években a folkloristák, akik nem ismerték a dalok eredetét, fölgyűjtötték őket. Az igazi country zenészek hangszeres virtuozitásukról híresültek el. Nemzeti hegedűversenyt (Old Time Fiddlers Organization) már 1917-ben is rendeztek Georgiában. Fontos megemlíteni két zenészt, akik jelentős szerepet játszottak a „hegyi” csöndes és egyenes stílusból a gyors, szinkópás „bluegrass” stílusra történő váltásban. Az egyikük az észak-kaliforniai csavargódalairól híres, Charlie Poole – banjo játékos volt (Don't Let Your Deal Go Down, 1925; White House Blues, 1926, ismertebb címmel: Cannonball Blues), a másik zenész pedig „Uncle” Dave Macon, a korai country zene legjelentősebb képviselője, és az egyik legjobban fizetett előadó a 20. században. „Uncle” Dave Macon neve fémjelzi a következő nótákat: Keep My Skillet Good And Greasy (1924); Chewing Gum (1924); Sail Away Ladies (1927). A két zenész a bendzsót már nem csupán ritmushangszerként használta, azonban Dock Boggs volt az első, aki fehér bendzsó játékosként úgy játszott hangszerén, mint egy bluesgitáron (1927-ben hat ültetvényes bluesszámot és a Sugar Baby-t játszotta föl, ami a rockabilly közvetlen elődje volt). Azonban Sam McGee volt az első, aki a Railroad Blues-zal (1928) bluesosan játszott a gitáron. Georgia vak gitárosa, Riley Puckett, a My Carolina Home (1927) szerzője, olyan hangnemben játszott a gitáron, ami lehetővé tette, hogy ne csak ritmushangszerként használja, hanem kíséretet is játsszon rajta.
Az 1930-as évek közepén a western film nagyon fontos műfajjá vált. A western, amely az Egyesült Államok mítosza, nagyon erősen hatott a zenére és a filmre. Az énekes cowboyok, mint Gene Autry, Roy Rogers és mások, akik követték őket, vezető szerephez jutottak. A cowboy-énekesek olyan repertoárt alakítottak ki, amelyek a marhapásztorok életét, életvitelének hangulatát idézte. Los Angeles kiadóközponttá vált, és az új western előadókat (pl. Sons of the Pioneers) filmekben és hangfelvételeken is megörökítették.
A country hangszerelésre kezdetben jellemző volt a bendzsó, amit az afrikai rabszolgák hoztak magukkal és a „minstrel show”-kon keresztül terjedt el; a countryzene kellékei közé tartozott a skót népi hegedű (fiddle) és a spanyol gitár (egy olyan hangszer, ami délen 1910-ben vált népszerűvé). Meglepő módon azonban egyre több fekete tette le a bendzsót és használta előszeretettel a gitárt, míg végül a bendzsó teljesen a fehér zene hangszere lett, a gitár pedig jellegzetesen a fekete zenészek hangszerévé vált. Hobart Smith például a fekete bluesmantől, Blind Lemon Jeffersontól tanult zenélni, de elhagyta a gitárt és bendzsóra váltott, miközben Jefferson gitárjátékos maradt.
A gitárt és a bendzsót ekkor még főként ritmushangszerként használták, mivel nagyon sok előadó egyedül játszott és énekelt, mindenféle ütős nélkül.
1920 után húros bandák váltották fel a szólóelőadókat.
A hawaii steel gitár, amelyet Joseph Kekuku 1885 körül hozott Honoluluba, a húros bandák hangszeres összeállításának késői adaléka volt. Richard Walton Tully játéka, a Bird of Paradise (1912) mintegy véletlenszerűen tette ismertté az ukulelét és a steel gitárt az Egyesült Államokban, illetve a San Franciscó-i Panama Pacific Kiállítás hawaii pavilonja ugyancsak hozzájárult a népszerűsítésükhöz 1915-ben. Az On The Beach At Waikiki (1915), amelyet Henry Kailimai és Sonny Cunha szerzett, mindenütt nagy kedvenccé vált. 1916-ban minden zenei vállalat hawaii zenei felvételeket kezdett árulni, beleértve Sonny Cunha Everybody Hula (1916) és Richard Whiting Along the Way to Waikiki (1917) felvételeit, valamint a Hawaiian Butterfly-t (1917), amit Billy Baskette és Joseph Santly szerzett, de idetartozik Walter Blaufuss My Isle of Golden Dreams (1919) című dala is. Frank Ferera, a hawaii steel-gitár virtuóz játékosa, nemzetközi turnékat is tartott. Stephen Foster My Old Kentucky Home-jával (1915) debütált. A hawai őrület az 1920-as évekre lecsillapodott, ugyanakkor a steel-gitár egyre népszerűbbé vált a country zenében.
Még két hangszer került be a countryba, amelyek később a rockbandák elengedhetetlen kellékeivé váltak: Adolph Rickenbacker 1931-ben találta fel az elektromos gitárt és Laurens Hammond 1933-ban a Hammond orgonát. A steel-gitár elektromos változatát röviddel ezt követően vezették be, amelyet nagy lelkesedéssel fogadtak körükbe a country zenészek (ez egy újabb jele volt a hegyi puristáktól való távolságtartásnak).