Hangszerek Ausztráliában

A lap korábbi változatát látod, amilyen Bandolo (vitalap | szerkesztései) 2011. április 4., 07:46-kor történt szerkesztése után volt.

A hangszerek elterjedése Ausztráliában
Dr. Alice M. Moyle munkája nyomán

A hangszer általános definíciója szerint: nem-vokális eredetű hangok keltésére szolgáló eszköz. E rövid meghatározás kiválóan leírja a hangszer lényegét; mint látni fogjuk, az őslakosok hangszereinek viszonya a zenéhez nem mindig közvetlen; gyakran a szó szoros értelemben vett hangadó eszközről beszélhetünk, melynek célja és lényege nem a zene síkján nyilvánul meg, hanem sokkal inkább egy rituális tárgyról, és szimbólumról van szó. Ebből kifolyólag egyes hangszerekről csak kevés információ áll rendelkezésünkre – hanganyag pedig egyáltalán nem. Az ausztrál őslakosság hangszerei megszólaltatásuk szerint három fő csoportba sorolhatók: idiofonba, aerofonba és membranofonba. Általánosságban elmondható, hogy dalok kíséretére szolgálnak, szólista használatuk nem jellemző – ez alól talán az északi területeken használt didjeridu képez kivételt, ezt is csak az utóbbi időben. A hangszerek földrajzi elterjedését, valamint használatuk területenkénti eltéréseit Dr. Alice M. Moyle munkáit követve szemléltetjük; a térképen a hangszereket jelölő ikonok az egyes hangszerek hanganyagra való rögzítésének helyét mutatják. Az itt használt térkép 1974-es vázlat alapján készült; a szaggatott vonalak az államok és tartományok határait jelzik.


Tartalomjegyzék

Ilpirra, vagy közép-ausztrál „trombita”

A kontinens középső részén használt üreges facső a leírások szerint az emuk és vadpulykák csalogatására szolgált, zenében betöltött szerepéről azonban nem tudunk (ami nem jelenti azt, hogy nem volt e téren használva). Hossza körülbelül 30-40cm. Mivel az Ilpirra használata az utóbbi kétszáz évben megszűnt, hanganyag nem áll rendelkezésünkre.


Didjeridu és ritmusverő fa (az énekes által ütve)

A didjeridu egy két végén nyitott, az oldalain zárt cső; aerophone hangszer (habár a tradicionális játéktechnikák fújás közben alkalmazzák az emberi hangot, így nem lehet egyértelműen besorolni a pusztán levegővel megszólaltatott hangszerek közé). Ma a világ egyik legősibb hangszereként tartják számon, pontos koráról nincsenek információk, bizonyos, hogy több ezer éve használják az őslakos klánok Ausztrália északi részén. Az utóbbi mintegy száz évben innen terjedt tovább a Cape York-félszigetre; ma már az egész kontinensen ismert, mint tradicionális bennszülött hangszer. Eredetileg bambuszból, vagy a termeszek által üregesre rágott eukaliptusz fa törzséből készül. A didjeridu (didgeridoo, didzseridu) egy hangutánzó szó; a korai utazók és telepesek az egyik ritmus után nevezték el a hangszert (di-dje-ri-du, lásd. Gunborrk), bennszülött nyelveken több neve ismeretes (yidaki, mago, ebro, lhambilbig…stb.). Eredeti közegében a didjeridu az éneket és táncot kísérő ritmushangszerként él; egyszerre csak egy hangszert szólaltatnak meg. A játékos laza ajkakkal, a befúvónyíláson keresztül hozza rezgésbe a hangszer belsejében a levegőoszlopot, ez adja az alaphangot; játék közben folyamatosan használják az emberi hangot, mely az alaphangot harmonikus felhangokkal tölti meg. Az alaphang az úgynevezett cirkulációs légzéssel tartható fenn (a játékos egy időben veszi a levegőt az orrán keresztül, és fújja a hangszerben a pofazacskójában tárolt tartalékot). A ritmusokat nyelvvel, ajkakkal és a levegő nyomásának változtatásával hozza létre. Egyes területeken színesítés gyanánt a technikai repertoárban szerepel az ajkak megfeszítésével képezett kürthang, mely az alaphang felett szól. (A didjeridu játék alapjairól lásd. e linket: http://www.didgeridoo.hu/bevezeto/a-kezdetek/) I1, I10


Dijeridu (a játékos által a hangszer oldalán ütött ritmus)

az énekes kézben tartott ritmusverő fája egy másik, a földön lefektetett fát üt 


Ritmusverő fa (csak párban)

A legelterjedtebb idiofon hangszer Ausztráliában. Formájában, geometriájában, méretében és használatában egyaránt lehetnek apróbb eltérések. Párban használják, általában az egyik a rezonáns, ez nagyobb méretű, keményfából készült, míg a másik (mellyel az előzőt ütik) kisebb, puhafából készült. A zenében betöltött szerepe az ének (és esetenként más kísérőhangszer) számára adott alapritmus; jelenléte mindig meghatározó, elsődleges. A felvételen didjeridu és ének kísérettel hallható az Északi-Területen élő Wongga hagyományból. I2 Arnhem-földről (Roper-vidék) ismerünk feljegyzéseket a ritmusverő fa egy formájáról, melyre a kutatók mint „Gong”-ra céloznak. „Vállmagasságban, az egyik kézen keresztbe fektetve hosszú és vastag rezonáló fát tartanak, s egy körülbelül 2,5cm átmérőjű ütővel ütik” (23). Egyszerre több, eltérő nagyságú gongot használtak. E beszámolók kizárólag a hangszer rituális felhasználásáról szólnak. Nem készültek felvételek a hangszerről.

KÉP – RITMUSVERŐ FA


Bumeráng

A bumeráng egy hosszanti irányban hajló, lapos, megmunkált fa, manapság az egyik legismertebb ausztrál őslakosok által használt eszköz. Eredete és kialakulása bizonytalan. Két fő csoportját különböztethetjük meg: visszatérő és nem visszatérő bumeráng. Kevesen tudják, hogy az előbbi a kevésbé elterjedt, használata főként szórakozási célokat szolgál. A nem visszatérő bumerángot vadászatra és önvédelmi fegyverként használják, valószínűleg a hajítófából alakult ki. A bumeráng eredetileg nem volt ismert az egész kontinensen, használata a középső területekről terjedt el. A zenében idiophone hangszerként, párban használják, formája többféle lehet. A játékos a két hangszert a közepén megragadva úgy tartja, hogy a két bumeráng két-két vége egymás felé nézzen. Néhol a hangszer két végét eltérő időben ütik össze, így egyfajta csörgőhöz hasonló hangot érnek el. Az északi területeken elsősorban a rituális zenében használják, ez esetben a ritmusverő fa szerepét veszi át (például a Kunapipi kultuszban). (24) I3


KÉP - BUMERÁNG


Ráspoly (reszelő vagy dörzsölő)

A kontinens keleti felén elterjedt hangszer. Két részből áll, az egyik egy vastagabb és hosszabb, keresztirányban többször bemetszett fa, vagy lándzsanyél, a másik egy kisebb fa, melyet az előzőn, a tengelyéhez viszonyítva merőlegesen húzogatva szólaltatnak meg. Általában kíséretként szolgál a tánccal nem kísért dalok mellé.


Taps

Az emberi test különböző részeinek tenyérrel és kézzel való ritmusra ütése kétség kívül a legősibb zenei kíséretként szolgáló (vagy akár szóló) eszköz. Ilyen a taps, a mellkas, a comb, vagy fenék ütögetése, vagy lábbal a földön dobbantott ritmus.


Comb ütése

Ausztrália nagy részén az asszonyok a zenei előadások többségében nem vesznek aktívan részt; az előadás alatt egy helyben táncolnak, tapsolnak, vagy a combjukat, feneküket ütik – habár hozzá kell tennünk, hogy ez nem általánosan igaz, lásd- például a Melville-szigetek lakóinak zenéjét. Szokás a combot behajlított tenyérrel ütni a nagyobb hangerő elérése érdekében.


Lábbal a földön ütött ritmus

Fa kéreg darab vagy köteg

Ezeket kézzel, nyitott tenyérrel ütik, vagy a földhöz verik.


Bőr darab kézzel ütve (csak nők)

Két comb közé kifeszített bőrdarab, vagy bőrgolyó ritmikus ütése.


Földhöz ütött fa

.


Zúgattyú

A zúgattyú egy zsinórra erősített, hosszúkás, lapos fadarab, melyet a zsinórnál fogva pörgetve szólaltatnak meg. A légellenállás következtében a falap hosszanti tengelye mentén pörögni kezd, így egyfajta surrogó hang keletkezik. A falap mérete és pörgetési sebessége befolyásolja a hangszer hangját – minél hosszabb és lassabban pörög, hangja annál mélyebb. Zenei környezetben nem használták, kizárólag rituális célokat szolgál, a szellemek, ősök hangját jeleníti meg. Általában két, vagy több zúgattyút használtak egyszerre. Szimbolikus szerepe és jelentése miatt az egyik leginkább félreértelmezett őslakos hangszer; általánosan elterjedt, téves vélekedés szerint a zúgattyút telefonként használták. Valóban, egyes területeken a klánok közötti híreket közvetítők szimbolikus eszköze volt, de ez esetekben az információt maga a zúgattyú pörgetője vitte. I5 (Rituális használatáról nincs eredeti felvétel, e hangmintát szemléltetésként készítettük)

KÉP - ZÚGATTYÚ


Mag, vagy kagyló csörgő

Különböző magokat, vagy fák terméseinek héját, illetve kagylókat zsinórra felfűzve, rázóhangszerként használták általában táncosok.


Üreges fadarab pálcával ütve

Kizárólag az Északi -Területen, Arnhem-földön használatos rituális hangszer, őslakos neve Ubar, vagy Uwar. Hangja és a hangszer teste szimbolikus, a teremtő erőt jeleníti meg. A test a termeszek által üregesre rágott fa törzse, melynek belső átmérője körülbelül 20cm. (25)


Üreges facső (vagy kenu) pálcával ütve

(párban, vagy akár egyszerre többet is megszólaltatva)


==Egyik végén bőrözött dob== (nyitott tenyérrel, vagy pálcával ütve) Észak-Queensland és a Torres-szoros lakóinak hangszere, Ausztrália egyedüli membranophone hangadója. Valószínűleg Pápua- Új Guineából terjedt tovább Ausztráliába. A dob teste homokóra formájú, melynek egyik vége bőrözött – általában gyíkbőrt használnak erre a célra -, és nyitott tenyérrel-, vagy pálcával ütik. Ének és tánc kíséretére szolgál.

Többrét hajtott levélsíp

Az egész világon elterjedt hangszer. A játékos a levél két végét enyhén megfeszíti, majd a peremre fújt levegővel hozza rezgésbe a levelet. E hangszer valószínűleg szórakoztatási célokat szolgált.


Csont vagy nád

(pánsíp módon fújva) A nád vagy csont cső az egyik végén, peremfúvósként megszólaltatott síp, mely az ifjúavatási ceremóniák alatt jelzésként szolgált (mint ahogyan ezt a felvételen hallhatjuk). Hagyományos közegben ma már nincs használatban.

Személyes eszközök