Hangszerek Ausztráliában
Dr. Alice M. Moyle munkája nyomán
A hangszer általános definíciója szerint: nem-vokális eredetű hangok keltésére szolgáló eszköz. E rövid meghatározás kiválóan leírja a hangszer lényegét; mint látni fogjuk, az őslakosok hangszereinek viszonya a zenéhez nem mindig közvetlen; gyakran a szó szoros értelemben vett hangadó eszközről beszélhetünk, melynek célja és lényege nem a zene síkján nyilvánul meg, hanem sokkal inkább egy rituális tárgyról, és szimbólumról van szó. Ebből kifolyólag egyes hangszerekről csak kevés információ áll rendelkezésünkre – hanganyag pedig egyáltalán nem. Az ausztrál őslakosság hangszerei megszólaltatásuk szerint három fő csoportba sorolhatók: idiofonba, aerofonba és membranofonba. Általánosságban elmondható, hogy dalok kíséretére szolgálnak, szólista használatuk nem jellemző – ez alól talán az északi területeken használt didjeridu képez kivételt, ezt is csak az utóbbi időben. A hangszerek földrajzi elterjedését, valamint használatuk területenkénti eltéréseit Dr. Alice M. Moyle munkáit követve szemléltetjük; a térképen a hangszereket jelölő ikonok az egyes hangszerek hanganyagra való rögzítésének helyét mutatják. Az itt használt térkép 1974-es vázlat alapján készült; a szaggatott vonalak az államok és tartományok határait jelzik.
Ilpirra, vagy közép-ausztrál „trombita”
A kontinens középső részén használt üreges facső a leírások szerint az emuk és vadpulykák csalogatására szolgált, zenében betöltött szerepéről azonban nem tudunk (ami nem jelenti azt, hogy nem volt e téren használva). Hossza körülbelül 30-40cm. Mivel az Ilpirra használata az utóbbi kétszáz évben megszűnt, hanganyag nem áll rendelkezésünkre.
Didjeridu és ritmusverő fa (az énekes által ütve)
A didjeridu egy két végén nyitott, az oldalain zárt cső; aerophone hangszer (habár a tradicionális játéktechnikák fújás közben alkalmazzák az emberi hangot, így nem lehet egyértelműen besorolni a pusztán levegővel megszólaltatott hangszerek közé). Ma a világ egyik legősibb hangszereként tartják számon, pontos koráról nincsenek információk, bizonyos, hogy több ezer éve használják az őslakos klánok Ausztrália északi részén. Az utóbbi mintegy száz évben innen terjedt tovább a Cape York-félszigetre; ma már az egész kontinensen ismert, mint tradicionális bennszülött hangszer. Eredetileg bambuszból, vagy a termeszek által üregesre rágott eukaliptusz fa törzséből készül. A didjeridu (didgeridoo, didzseridu) egy hangutánzó szó; a korai utazók és telepesek az egyik ritmus után nevezték el a hangszert (di-dje-ri-du, lásd. Gunborrk), bennszülött nyelveken több neve ismeretes (yidaki, mago, ebro, lhambilbig…stb.). Eredeti közegében a didjeridu az éneket és táncot kísérő ritmushangszerként él; egyszerre csak egy hangszert szólaltatnak meg. A játékos laza ajkakkal, a befúvónyíláson keresztül hozza rezgésbe a hangszer belsejében a levegőoszlopot, ez adja az alaphangot; játék közben folyamatosan használják az emberi hangot, mely az alaphangot harmonikus felhangokkal tölti meg. Az alaphang az úgynevezett cirkulációs légzéssel tartható fenn (a játékos egy időben veszi a levegőt az orrán keresztül, és fújja a hangszerben a pofazacskójában tárolt tartalékot). A ritmusokat nyelvvel, ajkakkal és a levegő nyomásának változtatásával hozza létre. Egyes területeken színesítés gyanánt a technikai repertoárban szerepel az ajkak megfeszítésével képezett kürthang, mely az alaphang felett szól. (A didjeridu játék alapjairól lásd. e linket: http://www.didgeridoo.hu/bevezeto/a-kezdetek/) I1, I10
Dijeridu (a játékos által a hangszer oldalán ütött ritmus)
az énekes kézben tartott ritmusverő fája egy másik, a földön lefektetett fát üt
Ritmusverő fa (csak párban)
A legelterjedtebb idiofon hangszer Ausztráliában. Formájában, geometriájában, méretében és használatában egyaránt lehetnek apróbb eltérések. Párban használják, általában az egyik a rezonáns, ez nagyobb méretű, keményfából készült, míg a másik (mellyel az előzőt ütik) kisebb, puhafából készült. A zenében betöltött szerepe az ének (és esetenként más kísérőhangszer) számára adott alapritmus; jelenléte mindig meghatározó, elsődleges. A felvételen didjeridu és ének kísérettel hallható az Északi-Területen élő Wongga hagyományból. I2 Arnhem-földről (Roper-vidék) ismerünk feljegyzéseket a ritmusverő fa egy formájáról, melyre a kutatók mint „Gong”-ra céloznak. „Vállmagasságban, az egyik kézen keresztbe fektetve hosszú és vastag rezonáló fát tartanak, s egy körülbelül 2,5cm átmérőjű ütővel ütik” (23). Egyszerre több, eltérő nagyságú gongot használtak. E beszámolók kizárólag a hangszer rituális felhasználásáról szólnak. Nem készültek felvételek a hangszerről.
KÉP – RITMUSVERŐ FA
Bumeráng
A bumeráng egy hosszanti irányban hajló, lapos, megmunkált fa, manapság az egyik legismertebb ausztrál őslakosok által használt eszköz. Eredete és kialakulása bizonytalan. Két fő csoportját különböztethetjük meg: visszatérő és nem visszatérő bumeráng. Kevesen tudják, hogy az előbbi a kevésbé elterjedt, használata főként szórakozási célokat szolgál. A nem visszatérő bumerángot vadászatra és önvédelmi fegyverként használják, valószínűleg a hajítófából alakult ki. A bumeráng eredetileg nem volt ismert az egész kontinensen, használata a középső területekről terjedt el. A zenében idiophone hangszerként, párban használják, formája többféle lehet. A játékos a két hangszert a közepén megragadva úgy tartja, hogy a két bumeráng két-két vége egymás felé nézzen. Néhol a hangszer két végét eltérő időben ütik össze, így egyfajta csörgőhöz hasonló hangot érnek el. Az északi területeken elsősorban a rituális zenében használják, ez esetben a ritmusverő fa szerepét veszi át (például a Kunapipi kultuszban). (24) I3
KÉP - BUMERÁNG
Ráspoly (reszelő vagy dörzsölő)
A kontinens keleti felén elterjedt hangszer. Két részből áll, az egyik egy vastagabb és hosszabb, keresztirányban többször bemetszett fa, vagy lándzsanyél, a másik egy kisebb fa, melyet az előzőn, a tengelyéhez viszonyítva merőlegesen húzogatva szólaltatnak meg. Általában kíséretként szolgál a tánccal nem kísért dalok mellé.
Taps
Az emberi test különböző részeinek tenyérrel és kézzel való ritmusra ütése kétség kívül a legősibb zenei kíséretként szolgáló (vagy akár szóló) eszköz. Ilyen a taps, a mellkas, a comb, vagy fenék ütögetése, vagy lábbal a földön dobbantott ritmus.
Comb ütése
Ausztrália nagy részén az asszonyok a zenei előadások többségében nem vesznek aktívan részt; az előadás alatt egy helyben táncolnak, tapsolnak, vagy a combjukat, feneküket ütik – habár hozzá kell tennünk, hogy ez nem általánosan igaz, lásd- például a Melville-szigetek lakóinak zenéjét. Szokás a combot behajlított tenyérrel ütni a nagyobb hangerő elérése érdekében.
Lábbal a földön ütött ritmus
Fa kéreg darab vagy köteg
Ezeket kézzel, nyitott tenyérrel ütik, vagy a földhöz verik.
Bőr darab kézzel ütve (csak nők)
Két comb közé kifeszített bőrdarab, vagy bőrgolyó ritmikus ütése.
Földhöz ütött fa
.
Zúgattyú
A zúgattyú egy zsinórra erősített, hosszúkás, lapos fadarab, melyet a zsinórnál fogva pörgetve szólaltatnak meg. A légellenállás következtében a falap hosszanti tengelye mentén pörögni kezd, így egyfajta surrogó hang keletkezik. A falap mérete és pörgetési sebessége befolyásolja a hangszer hangját – minél hosszabb és lassabban pörög, hangja annál mélyebb. Zenei környezetben nem használták, kizárólag rituális célokat szolgál, a szellemek, ősök hangját jeleníti meg. Általában két, vagy több zúgattyút használtak egyszerre. Szimbolikus szerepe és jelentése miatt az egyik leginkább félreértelmezett őslakos hangszer; általánosan elterjedt, téves vélekedés szerint a zúgattyút telefonként használták. Valóban, egyes területeken a klánok közötti híreket közvetítők szimbolikus eszköze volt, de ez esetekben az információt maga a zúgattyú pörgetője vitte. I5 (Rituális használatáról nincs eredeti felvétel, e hangmintát szemléltetésként készítettük)
KÉP - ZÚGATTYÚ
Mag, vagy kagyló csörgő
Különböző magokat, vagy fák terméseinek héját, illetve kagylókat zsinórra felfűzve, rázóhangszerként használták általában táncosok.
Üreges fadarab pálcával ütve
Kizárólag az Északi -Területen, Arnhem-földön használatos rituális hangszer, őslakos neve Ubar, vagy Uwar. Hangja és a hangszer teste szimbolikus, a teremtő erőt jeleníti meg. A test a termeszek által üregesre rágott fa törzse, melynek belső átmérője körülbelül 20cm. (25)
Üreges facső (vagy kenu) pálcával ütve
(párban, vagy akár egyszerre többet is megszólaltatva)
Egyik végén bőrözött dob
(nyitott tenyérrel, vagy pálcával ütve) Észak-Queensland és a Torres-szoros lakóinak hangszere, Ausztrália egyedüli membranophone hangadója. Valószínűleg Pápua- Új Guineából terjedt tovább Ausztráliába. A dob teste homokóra formájú, melynek egyik vége bőrözött – általában gyíkbőrt használnak erre a célra -, és nyitott tenyérrel-, vagy pálcával ütik. Ének és tánc kíséretére szolgál.
Többrét hajtott levélsíp
Az egész világon elterjedt hangszer. A játékos a levél két végét enyhén megfeszíti, majd a peremre fújt levegővel hozza rezgésbe a levelet. E hangszer valószínűleg szórakoztatási célokat szolgált.
Csont vagy nád
(pánsíp módon fújva) A nád vagy csont cső az egyik végén, peremfúvósként megszólaltatott síp, mely az ifjúavatási ceremóniák alatt jelzésként szolgált (mint ahogyan ezt a felvételen hallhatjuk). Hagyományos közegben ma már nincs használatban.
