Angol népzene Észak-Amerikában. A 19-20. század jellemző énektípusai

A lap korábbi változatát látod, amilyen Csampai (vitalap | szerkesztései) 2013. április 3., 11:15-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A vallásos népénekeket jellemzően szolmizációs rendszerű kottával nyomtatták, mely egy skála négy különböző szolmizációs hangjait jelölte. A szolmizációt William Smith és William Little könyve vezette be, a The Easy Instructor: A New Method of Teaching Harmony, amelyet 1801-ben adtak ki Filadelfiában. Ebben az új rendszerben a háromszögletű kottafej jelölte a fát, a köralakú a szót (sol), a négyszögletes a mit és a rombusz a lát.

A szolmizációs rendszer gyorsan elterjedt, és nagyon népszerűvé vált a városban és vidéken egyaránt. A 19. század folyamán rengeteg szolmizációs rendszert használó vallásos népének-gyűjtemény jelent meg mindenütt az Államokban. Ezek a gyűjtemények újdonságnak számítottak, hiszen sokszor őshonos amerikaiak által szerzett darabokat is tartalmaztak, méghozzá többet, mint amennyi európai munkát. A Der leichte Unerricht című könyv megjelenésével 1810-ben, a rendszert bevezették a pennsylvaniai németeknél is. Ezeknek a gyűjteményeknek a dalait, később „White sprituals”-ként (fehér spirituálék) emlegették. A kifejezés George Pullen Jacksontól származik, aki White Spirituals in the Southern Uplands (1933) című könyvében használta először a fogalmat. A spirituálék a legtöbb esetben népénekek szövegei, amelyeket különféle népi dallamokkal énekelnek. A leghíresebb és legtartósabb fehér spirituálé-gyűjtemény a The Sacred Harp volt, amelyet Benjamin Franklin és E. J. King publikált 1844-ben. A The Sacred Harp 609 négyrészes, szolmizációs rendszerrel jegyzett éneket foglal magában.
A 19. század közepén a spirituálé-hagyomány délen is elterjedt, ahol aztán különösen erőssé vált. George Pullen Jackson kutatásaiból tudjuk, hogy a fekete spirituálék szorosan kapcsolódnak a déli területek fehér, azaz brit származású spirituáléihoz (We’ll Wait Till Jesus Comes, White spritual, Down by the Riverside stb.), vagy esetleg éppen innen származnak. A jellegzetesen afroamerikai stílust nagyrészt a feketék teremtették, de az anyagot általában a fehérek vallásos népénekeiből merítették.
Meg kell említeni, hogy a vallásos népi énekek közé tartoznak az öröménekek (carols) is. A leghíresebb öröménekek – pl. a Silent Night vagy az Adeste Fideles – az iskolai és a templomi élmények miatt talán nem tűnnek népinek. Azokon a területeken, ahol a brit örökség még él, ugyancsak megmaradt néhány örömének, amelyeket a városban általában nem ismernek, ilyen a The Seven Joys of Mary és a The Cherry Tree Carol apokrif ballada. Az öröménekek nagyobb hányadát John Jacob Niles tárta fel és őrizte meg. Zeneileg ugyanazokat a tulajdonságokat mutatják, mint az amerikai angol hagyomány régebbi dalai: modális vagy pentaton hangsort használnak, olykor szokatlan metrummal.
A vidáménekek az amerikai területekre jellemzőek és sokszor hazugságmesék után következnek. A hazugságmesék egy része angol eredetű, ilyen a Ram of Darby – ez olyan képtelenségek sorozata, mint hogy valakinek a saját haja elég gyapjút biztosított ahhoz, hogy köpenyt készítsen magának. Az amerikai folklórban népszerűek az állat-énekek, amelyek antropomorfizált állatok kalandjairól szólnak, mindnek van valamilyen etikai, bölcseleti mondanivalója. A dallamokra ugyanazok a stilisztikai jegyek jellemzőek, mint a balladákra.
A foglalkozásokhoz kötődő balladák között különleges csoportot alkotnak a cowboy-énekek, közülük sokat fejhangon és jódlizva énekelnek. Funkciójuk a szarvasmarhák hívása, illetve az egymástól nagy távolságokra lévő pásztorok közötti kapcsolattartás. Néha a versszakokat fejhangon énekelt refrének zárják, amelyek értelem nélküli szótagokat tartalmaznak. Másoknak nincs versszakokra tagolt szerkezete, csak a normál és a fejhangon énekelt frázisok váltják egymást. Különösen jól dokumentáltak a pennsylvaniai szénbányászok énekei. Büszkén hirdetik a bányászmesterséget, és időről időre az élet keménysége, valamint a rossz bánásmód miatt keseregnek, ami nagyon jellemző volt a 19. század végén és a 20. század elején. Zenei szempontból változatos stílusúak, bizonyos dallamok a brit balladahagyományt követik, mások a modern broadside-dallamokat, sokszor kifejezetten ezekhez szerezték őket. Vannak olyanok is, amelyeket európai bevándorlók hoztak magukkal, akik azért jöttek Amerikába, hogy ott bányászként dolgozzanak. Ezeket a dalokat éppen ezért, gyakran az eredeti európai nyelven énekelték, otthonaikról, családjukról, akiket hátrahagytak, reményeikről és az új világból való kiábrándulásról.
Az amerikai angol szerelmes dalok viszonylag újabb jelenségnek számítanak a nyugat-európai hagyományhoz viszonyítva, legtöbbször panaszosak, az elveszített kedves vagy féltékenység, hűtlenség miatt bánkódnak. Jellegzetes tulajdonságuk az első versszak megismétlése, így zárt, ciklikus formát hoznak létre.
Az altatók ugyancsak kis számban fordulnak elő, zeneiségük gyakran nagyon közel áll a szerelmes dalokéhoz. A gyermekdalok, kiszámolók száma jóval nagyobb ezeknél, és ma is élő hagyomány. Sokuk a puritán New England play-party énekeiben gyökerezik, ahol a tánc helyettesítésére szolgáltak. A When I Was a Young Girl című play-party ének a német O du Lieber Augustin dallamán alapul, és brit behatásról árulkodik.

Személyes eszközök