Dél-afrikai jazz
A free jazz a hatvanas évek közepétől jelentkező markáns mozgalom Észak-Amerikában a színes zenészek körében, mint például John Coltrane esetében, akinél 1965 volt a fordulat éve. Voltak ennek már korai előfutárai, mint Sun Ra, aki már közvetlenül a második világháború után free jazzt is játszott, illetve felváltva szerepelt a műsorában hagyományos és free jazz. A free jazz a többségi fehér társadalom elleni lázadás eszköze. Új formákat keres, és nem akarja teljesíteni többé a fehér társadalom elvárását, hogy a színes zenészek vidám, kellemes, fogyasztható bárzenét játszanak a fehér hallgatóság szórakoztatására. Az új jazz vad lett és komplexebb, agresszív és nehezen kiszámítható. A zenészek is erőteljesebben álltak kemény drogok hatása alatt, melyek időnként kiforrott zenét eredményeztek, máskor pedig nehezebben befogadhatót. Egyúttal mind Coltrane, mind Suna Ra, de Ornette Coleman is visszanyúlt az afrikai gyökerekhez, bár ez inkább tekinthető misztikus, képzeletbeli utazásnak, mint megfogható gyakorlati lépések sorának, vagy az afrikai zene tanulmányozásában való elmélyedésnek.
A szélesebben értelmezett afrikai zene (beleértve a népzenét és rockot is, a jazz mellett), és különösen a dél-afrikai jazz esetében, új tendenciák, jellegzetességek figyelhetők meg. A free jazz is tánczene lesz, olyan zene, amire táncolni lehet. Rendkívüli nyugodtság jellemzi, és az afrikai zene sem lesz törzsi zene, hanem tánc. Természetesebb a gyökerekhez való visszanyúlás. Dalokat hallunk, melyeket énekelnek, és a dallamok végig követhetők, órákon keresztül, hullámzanak, előbukkannak, majd eltűnnek, de mindvégig ott vannak a mélyben.
Még egy amerikai free jazz együttest lehet példaként hozni, mely segít rávilágítani a dél-afrikai jazz különleges helyzetére, erejére. Az Art Ensemble of Chicago ment talán legmesszebb az afrikai gyökerek megkreálásában. És talán a leginkább ez a zene juthat eszünkbe, mikor hallgatjuk a Blue Notes-t. De a dél-afrikai jazz alapvetően afrikai tánczene, melyre táncolni lehet, és ének kíséri. Miközben ezt az amerikai változatban meg kell kreálni, teret kell erre teremteni, addig a dél-afrikai jazzben mindez természetes. A zenészek, még a fehérek is, mint Chris McGregor, gyerekkorukban szívták magukba az afrikai népzenék atmoszféráját.
Nagyon nagy hatása volt az amerikai jazznek a dél-afrikai jazz kialakulására. Amerikai zenészek koncerteket adtak Dél-Afrikában. Az amerikai jazz keveredett a helyi nép- és tánczenékkel. A zenekarok nem játszottak csak jazzt, hanem a blues és az afrikai zene egyaránt megjelent a műsorukon. Fesztiválokat szerveztek, klubokat működtettek, kialakult az új zene közönsége. A hatvanas évekre lemezkiadók jöttek létre, így lehetővé vált, hogy dél-afrikai jazzt adjanak ki. A zenészek tisztában voltak vele, hogy mi zajlik a jazz tekintetében a világban. Mégis időről időre meghívásokat kaptak nemzetközi fesztiválokra, melyet az apartheid (lásd később) csak felerősített. Mivel a jazz és általában a zene, hasonlóan a Szovjetunióhoz, nem kapott helyett a hivatalos kultúraképben, emiatt üldözés tárgya, illetve alapja lett Dél-Afrikában.
Dél-Afrika multietnikus ország; Dél-Afrika őslakói a déli részen pásztorkodó hottentották (koi: nama) és a Kalahári-sivatagban mindmáig vadász-gyűjtögető életmódot folytató busmanok (szan), rájuk együtt koiszan-ként hivatkozik a tudomány. A helyi többségi fekete társadalmat bantu nyelvet beszélő népek (soszák, zuluk, tswanák, északi-szotók, szotók, debelék, szvázik, tsongák és vendák) alkotják. Az identitáshoz kapcsolódó motívumok többször visszatükröződnek dél-afrikai együttesek lemezborítóin. A Blue Notes for Mongezi külső borítójan egy busmant lehet felfedezni, a belső borítón khosza nyelven is hozzák Chris McGregor versét, melyet a fiatalon elhunyt Blue Notes tag, a trombitás Mongezi Feza életéről írt. A nagybőgős Johnny Dyaninak és Mongezi Fezának 1972-ben a török dobos Okay Temizzel Svédországban működött egy rövid életű, de meghatározó jazz triója a Music of Xaba, mely szintén etnikai eredetű, egy tágabb kontextusban értelmezett Dél-Afrika Saba királyságára utal.
Az első európaiak, a portugálok a 15. században jelentek meg Dél-Afrikában. A hollandok a 17. század második felében alapítottak városokat. Egy sajátos helyi fehér lakosság alakult ki idővel, a búrok, melyet a hollandokon kívül, kis mértékben francia (hugenotta) és német lakosság is színezett. A búrok véres háborúban győzedelmeskedtek az őslakos zulukon 1838-ban. Hasonló eredménnyel végződtek az angolok harcai a fekete lakossággal. A 19. század folyamán több háború folyt az angolok és a búrok között tulajdonképp Dél-Afrika ásványkincseinek és gazdaságának birtoklásáért. Az angolok egyre északabbra szorították a búr és a zulu lakosságot. Dél-Afrika kettévált. Az utolsó angol-búr háború 1899-ben kezdődött. Az északi terület 1902-ben lett angol gyarmat. 1910-ben alakult meg a Dél-Afrikai Unió. Kettéosztották a lakosságot fehérekre és feketékre. A lakosság ekkor 10%-a volt fehér származású. 1926-ban Dél-Afrika a Brit Nemzetközösség tagja lett. 1961-ben vált függetlenné.
A politikai, gazdasági és kulturális hatalom egyaránt a fehérek kezében összpontosult, azaz faji megkülönbözetés, apartheid érvényesült. 1940-től törvények formájában is deklarálták a fehérek hatalmát. A gyakorlati életben fizikailag akarták szétválasztani a fehéreket és a feketéket. Nem utazhattak együtt, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy nem használhattak tömegközlekedést a feketék. A fehérek lakóparkokba költöztek, a feketéket pedig bantusztánokba (tkp. gettókba) telepítették, melyet nem hagyhattak el. Az utcai padokra csak fehérek ülhettek. Ugyanazokat a szórakozó helyeket nem használhatták feketék és fehérek. Nem játszhattak egy színpadon. Chris McGregor, a Blue Notes fehér zongoristája például a hatvanas évek közepén gyakran játszott függöny mögött, miközben fekete társai a színpadon zenéltek. Azokat a fehéreket is üldözték, akik a barátságot, megértést tanúsítottak a feketék irányában. Pedig nem volt ritka, hogy egyes fehérek személyes életükön keresztül, gyerekkori szocializációjuknál fogva ezer szállal kötődtek a fekete lakossághoz. Ilyen volt Chris McGregor, a skót ősöktől származó zongorista, a Blue Notes együttes alapítója.
A Blue Notes megalakulása 1960-ra tehető. Chris McGregor zongorista fekete zenészeket keresett maga mellé . Ő volt az együttes szószólója. Ma sem tudunk sokat arról a filozófiáról, amely körüllengte az együttest. Leginkább a lemezborítók kísérőszövegei árulkodóak. Chris Transkeiből származott, ismerte a helyi nyelvet, bár nem használta, mert mindenki angolul fordult hozzá. Christ fehér khosza fiúnak tartották. Hitvallását egy hatvanas évek eleji pályázati szövegből lehet rekonstruálni:
„Kisgyerekkoromtól szerettem a zenét. Minden dalt megtanultam, amit csak énekelni lehetett: a szüleimtől, a nevelőnőmtől, a templomban, a rádióból, afrikai népdalokat, melyeket gyerekkoromban hallottam Transkeiben. Az első hangszeremet 5 éves koromban készítettem, mikor üvegeket kötöttem fel egyenként madzagra, melyeket különböző mértékben töltöttem meg vízzel, és „dobverővel” ütöttem őket. Ettől csak egy lépés volt a zongora felfedezése, mikor rájöttem, hogy sokkal több zenei lehetőség rejlik benne. 9 éves koromban a szüleim Umtatába küldtek bentlakásos iskolába. Itt minden számba jövő zenét igyekeztem hallás után lejátszani. Majd Fokvárosba kerültem, ahol európai klasszikus zenére tanítottak. Addigra már sok olyan zenélési technikát ismertem, melyet nem lehetett kotta segítségével értelmezni. Majd Fokvárosba, a South African College of Music-ba kerültem. Itt jó tanáraim voltak és az oktatás is megfelelt a nyugati elvárásoknak, de alkalmatlan volt arra, hogy megvalósítsam azt, amit addig csináltam, hogy a saját gondolataimat fejezzem ki a zenélésen keresztül. Vagy meg kellett békélnem a gondolattal, hogy mindaz „hazugság”, amit le lehet írni, vagy egyszerűen csak játszani, amit gondolok. A jazz spontán művészet. A jazz eladó és szerző egy személy, zenét szerezni és játszani egyidejű cselekvés. Ahelyett, hogy megbékéltem volna adottságaimmal, igyekeztem mindenféle emberrel játszani, akiknek különböző volt a személyiségük és a zenéhez való hozzáállásuk. A zenekaraim leginkább pénzügyi nehézségek miatt bomlottak fel.”
A Blue Notes változó felállásban játszott egyetemi klubokban és fesztiválokon. Rengeteg koncertet adtak, és előfordult, hogy több ezer ember előtt játszottak. 1963-64-ben vált igazán aktívvá Dél-Afrikában az együttes. Dudu Pukwana szaxofonos Chris állandó társa lett. Majd csatlakozott hozzájuk Nikele Moyake szaxofonos is. Johnny Dyani nagybőgőssel és Louis Moholo dobossal utóbb egészült ki az együttes. Ahogy Dollar Brand (Abdullah Ibrahim) és Hugh Masekela, ők is megértették, hogy ha free zenét akarnak a továbbiakban is játszani, el kell hagyniuk hazájukat. Azért üldözték leginkább őket, mert fehérek és feketék együtt alkották az együttest. 1964-ben meghívást kaptak az Antibes jazz fesztiválra Franciaországba, ahonnan már nem tértek vissza hazájukba.
Egy évig Franciaországban, Zürichben és Genfben maradtak. 1965 májusában érkeztek Londonba, s ezzel teljesen megváltozott a brit free zenei élet. Mivel jövetelüket nem fogadta kitörő örömmel a leszállóban lévő brit jazz szakma, Koppenhágába és Stockholmba mentek, és onnan tértek vissza időről időre Londonba. Olyan emberekre volt hatással zenéjük, illetve a zenéhez való hozzáállásuk, mint a zongorista Keith Tippet (King Crimson), a dobos John Stevens (Spontaneous Music Ensemble) vagy Elton Dean (Soft Machine), Evan Parker és John Surman (John Mclaughlin zenésze) szaxofonosok. Később a Blue Notes zenészei különböző felállásokban kezdtek el zenélni (például Steve Lacy, Don Cherry). 1968-ban jelent meg első lemezük (Very Urgent) Chris McGregor group néven. Dudu és Louis Angliában maradt, Johnny és Mongezi Dániában, Chris pedig Franciaországban telepedett le. Miközben a Blue Notes megmaradt tisztán dél-afrikai zenekarnak, Chris McGregor a Brotherhood of Breath keretei között dél-afrikai zenészek segítségével tanította brit kollégáikat, hogyan kell afrikai módra együtt zenélni. Az Assagai rock együttes a dél-afrikai és brit rock zenészek együttműködésének eredményeképpen működött a hetvenes évek elején. A zenészek maguk is önálló együtteseket alakítottak, mint Dudu Pukwana Spearje, vagy Mongezi Feza és Johnny Dyani Music of Xaba-ja. A Blue Notes működésének keretét a szintén dél-afrikai származású bőgős Harry Miller Ogun kiadója jelentette. 1975-ben Mongezi, 1987-ben Johnny, majd Dudu és Chris 1990-ben bekövetkezett halálával megszűnt a Blue Notes.
Az együttes egykori tagjai közül csupán Louis Moholonak adatott meg, hogy láthassa az apartheidtől felszabadult Dél-Afrikát. Louis megmaradt az Ogun kiadónál és szerves részét képezi mindmáig a brit free jazz életnek. Louis 2005 szeptemberében visszaköltözött Dél-Afrikába, továbbra is a zenével foglalkozik, fesztiválokat szervez és mesterkurzusokat tart. A Blue Notes 2007-ben hivatalos elismerésben részesült, mikor Thabo Mbeki elnök kitüntette őket az Ikhamanga érdemrend ezüst fokozatával.
