Flamenco
Andalúzia népzenéjét szokás a flamencóval azonosítani. A flamenco forrása az andalúz népzene és néptánc, s visszahat is rá: a számos máig élő népzenei és táncos andalúz hagyományt a városokban a romantika korában kialakult előadóművészeti ág, a flamenco alapanyagként használta, majd a nagy személyiségek, előadóművészek által sajátos irányokat felvevő művészet visszaáramlott a nép körébe, s újra folklorizálódott, folklorizálódik ma is. Emiatt nehéz is elkülöníteni, mi flamenco, s mi nem: például a sevillanast, ezt a sevillai eredetű táncos zenei ágat hol autokton népművészeti ágként, hol flamenco alfajként tartják számon. A flamenco tulajdonképpen egy városi, nevesített előadókkal dokumentálható fejlődés eredménye, de mégis egy sajátos zenei ág alakult ki belőle, melynek jellegzetességei, stílusjegyei visszaáramlanak a népművészetbe: így vált a flamenco mindenki művészetévé. Megfigyelhető, ahogy egyes, addig még érintetlen népművészeti ágak „elfamencósodnak”. Például a saeta, a balkonokról énekelt körmeneti szenténekek — nem kismértékben a saetákat az ünnepeken énekelni kezdő nagy flamenco énekesek hatására — a hagyományos, gregorián énekeket idéző stílusból az egyre melizmatikusabb, flamencósan díszített, s artikulált, más flamenco ágból vett dallamfordulatokkal tűzdelt irányba alakul. Mára már ez az etalon, a körmeneteken az improvizált énekeket a nem profi népi énekesek is eszerint formálják, s a régi saetákat csak egy-egy város, kisebb helység őrzi ősi formájában…
A flamencoval foglalkozó kiterjedt irodalomban nagyon sokféle nézettel találkozhatunk az eredetre vonatkozóan: van, aki a cigányság, van aki az andalúz népzene, van aki a mór s zsidó hatások vagy az afroamerikai muzsika szerepét hangsúlyozza kialakulásában. Valószínűleg mindez együtt igaz, s a különböző flamenco alfajok (palók) esetében, különböző zenei háttérjelenségeket tárhatunk föl. A flamenco szó etimológiájáról is számos elképzelés van: van, aki a flamingó (spanyolul flamenco) madárral kapcsolja össze, van aki arab szóból eredezteti a megjelölést (’fellah min gueir ard’= föld nélküli paraszt), van aki a flama (’tűz’) spanyol szót tartja alapjának.
A flamenco a 19. században alakult ki az andalúziai városokban, a nemzeti ébredés korszakában, a városi előadóművészet a népművészet felé fordul: a romantika a városokba beáramló falusiak, s cigányok kultúrájában fedezi fel a nemzetit. A színházak, tánciskolák, s francia mintára született „éneklő kávéházak” (cafés cantantes) a színterei a flamenco fejlődésének. Eleinte a flamenco műsorok színházi, cirkuszi előadások, mozivetítések közé ékelve szolgálják a szórakoztatást. A kerti, utcai mulatságokon, ünnepeken, bálokon, sőt a munkahelyeken is terjed. Eljut a madridi és barcelonai kávéházakba is. Neves előadóművészek fejlesztik egyes ágait, köztük sok a cigány, de sok a nem cigány (payo) is: például a XIX. század utolsó harmadának legendás énekesei közül a sevillai Antonio Chacón, valamint az olasz származású Silverio Franconetti payo, Manuel Torres pedig gitano („cigány”) volt. A flamenco a XX. század első felében neves művészek (például La Niña de los Peines, Pepe Marchena, vagy a nyolcévesen a Federico García Lorca és Manuel de Falla által szervezett cante jondo (’mély éneklés’ – a flamenco bonyolultabb, mélyebb érzéseket kifejező ágainak összefoglaló neve) fesztivál nyertese, Manolo Caracol munkájának köszönhetően hatalmas fejlődési ívet futott be. A hetvenes években olyan művészek, mint Paco de Lúcia és Camarón de la Isla számos további újítást vezettek be, s más zenei ágak elemeivel is vegyítették a flamencót. A perui cajónt is ekkor hozta be a flamenco világába Paco de Lúcia. El Lebrijano az arab-andalúz zenével, Enrique Morente pedig a rockkal kombinálta a flamencót. A 80-as években az „új flamenco” generációja szintetizálta a flamencót aktuális zenei irányzatokkal (Pata Negra, Ketama, JoséMercé, Ojos de Brujo, stb.), míg mások, az új áramlatokat is figyelembe véve, mégis inkább a hagyományos flamenco tradíciói mentén muzsikálnak (Miguel Poveda, Estrella Morente, stb.).
A flamenco sajátos zenei, tánc és viseletbéli jellegzetességek összekapcsolódása. A népművészetből merített színpadi produkció, melyből aztán a népművészet gazdagon merít, s tulajdonképpen talán már népművészet újra. Az andalúz néptáncok s népi énekek előadói formája eleve kedvezett ezen alakulásnak: gyakori a többiek által nézett/hallgatott táncosok, énekesek szólóinak füzéréből felépített forma az autentikus népzenében is. Az egyes régiókból való népi eredetű zenéket, táncokat egy-egy nagy művész beemelte repertoárjába, s lassan egyre több alág lett része az általános repertoárnak, „flamencósodott el”. A flamencó története hallatlanul gazdag: nagy egyéniségek, iskolák, újítók s követőik fémjelzik egy-egy zenei fordulat megjelenését, s óriási a specifikáció: a félszáz palón belül is tucatnyi alosztálya van az egyes ágaknak. Az átlagos andalúz már a gitár első akkordjairól fölismeri, hogy melyik palóról van szó, s egy fiestán többszáz dalt tud végigénekelni, végigtáncolni a többiekkel. A kicsit vájtfülűbb, aki már tagja egy peñanak (zenei klubnak), az alosztályokban is kíválóan eltájékozódik.
A flamenco jellegzetességei
Zeneileg jellemző a nagyon gazdagon díszített, erős, torokhangon intonált ének, sajátos kiejtésbeli jegyekkel (szó végén s torlódáskor elhagyott mássalhangzók, pl ma’re madre helyett /’anya’/, Cá’i Cádiz helyett, u a szóvégeken, stb), ha hangszeres palóról (flamenco műnemről) van szó, akkor a gitár, a kasztanyett, a taps, a kopogások, a jaleo (megfelelő helyen elhangzó lelkesítő bekiabálások) összjátékából épül fel a muzsika. Az énekes vezérel: az improvizáció, vagy az ismert dalokból álló füzérek sorát ő vezeti. A ritmusok játéka igen fontos: az énekes, s a gitáros gyakran elcsúsztatott hangsúlyrendszerrel adja elő a dalt, a gitáros az énekhangsúlyokat nem pengeti ki, így alakul ki a folyamatos kontraritmus, amit gyakran a taps is megerősít: gyors tempónál sajátos hangzású, jellegzetesen flamencós, a két tapsoló kontrás hangzású összjátéka. Az andalúz kultúrában a ló központi szerepet játszik – mindmáig sok andalúz tart lovat csak azért, hogy bizonyos hagyományos rítusokon lóháton vehessen részt. Nem véletlen hát, ha sok flamenco ritmusban a lódobogás lüktetését fedezzük fel. A gitáros az alapszerkezeten belül sokat díszít s improvizál. Sajátos pengetési technikák alakultak ki, például az egyes hangokat külön is megszólaltató lendületes pengetés: a rasgeo különböző válfajai. Vannak jellegzetes dallammenetek, skálák, ezek közül a legalapvetőbb az andalúz kadencia: a lá-szó-fá-mi hangsorra felépített dallamok, s akkordok (az akkordokat jellegzetesen flamencóssá teszi az akkordok nyitása egyes hangok jellegzetes módosításával). Mindehhez a táncos palóknál szerves egységként kapcsolódik a tánc, mely zenei elemeket is visz a hangzásba. A cipőtalppal, sarokkal való kopogás (vagy régi népies környezetben a mezítlábas dobogás), a zapateado fontos része a muzsikának. A flamenco lényege tulajdonképpen rituális karakterű: a duende, valamiféle transzcendens élmény megjelenése adja a csúcspontot. Közösségi transz-élmény ez, mely a jelenlevő előadók, s közönség számára érezhető. Az érzés, improvizáció, a kapcsolat, az őszinteség mélysége s a zenei komplexitás átvisz az időtlenségbe. A legendás Camarón de la Isla mestere egy olyan hegyvidéki cigány ember volt, aki nem engedte soha, hogy felvételt készítsenek művészetéről, mert a zene a pillanat igazságától megfosztva hazugság szerinte. A flamenco művészetben fontosak az úgynevezett „fekete hangok”, melyek úgy siklanak ki a skálából, hogy a szabályosság megszegése felemeli a zenét: átemel téren s időn! A flamenco alapvető része a népi mulatságoknak, ünnepeknek: a tangót vagy buleríast félkörívben állva, szólóban, néha párban táncolják, a sevillanast kétszer két pár táncolja.
Az öltözék, mely nemcsak a színpadi produkció eleme, hanem a népi ünnepek jellegzetes viselete is: férfiaknál a feszes nadrág, fodros fehér ing, mellényke, karimás kalap kopogós, kissé emelt sarkú cipő, vagy csizma, nőknél a fodros hosszú, derékhoz simuló ruha, a rojtos vállkendő, a hajban színes virágok, emelt sarkú cipő.
A flamencón belül ötvenen felüli palo van, melyek ritmikában, tempóban, dallammenetben, szerkezetben, táncban, stb különböznek egymástól. Sokuk gyökerei valószínű néhány alap palóig vezethetőek vissza.
