Difference between revisions of "Hangszerek Észtországban"

A lap 2011. május 5., 23:52-kori változata

A legősibb, egyben a régió specifikus hangszereinek egyike a finn kantele észt megfelelője: a kannel. A kannel trapéz alakú, eredetileg 5-7 húros pengetős hangszer. A 19. században – az eredeti továbbélése mellett – egy újabb, az európai citerával rokon típus is divatba jött: 15 húrral, a húrok száma azonban folyamatosan emelkedett, egészen odáig, hogy a 20. században már egy kromatikusan hangolt változat is megjelent. Bár hangszerek szép számban maradtak fenn, játékmódról, kompozíciókról információnk a korai időkből nincs. Újabb fajtáikon jellemzően szórakoztató táncmuzsikát játszottak.
Az aerofon hangszerek családjából külön említést a duda érdemel, amennyiben dudajátékról az észt területekről egészen a 14. századig visszamenőleg rendelkezünk adatokkal. Legfőképp az ország északi és nyugati régióiban kedvelték, évszázadokon át az esküvői ünnepségek és falusi táncmulatságok főszereplője volt. A fennmaradt kompozíciók formailag három részből állnak: rövid bevezető dallam, hosszabb középső szakasz sok figurációval és utójáték. A hangnemek közül a dúr pentachord és a diatonikus dúr a legjellemzőbb.
Tradicionális (vagy annak mondható) népi zenekarok csak viszonylag későn, a 19. század végén jelentek meg Észtországban. A legtipikusabb hangszer-összeállítás: két hegedű (vagy hegedű és kannel) és harmonika. Esetenként nagybőgő, gitár, mandolin, és valamilyen ütőhangszer csatlakozott az előbbiekhez.