Kategória:Spanyolország

Az Ibériai-félsziget általános jellemzőit bemutató részben taglaltak szerint: a különböző történelmi, kulturális hatások mentén elkülöníthetünk régiókat, ugyanakkor sok műfaj, jellegzetesség az egész területre jellemző. Az ünnepek, a szakralitás, a zene és tánc mindmáig erős, ősi mintájú kapcsolatban állnak egymással, még a legtöbb nagyvárosban is: a ünnep (fiesta) az élet központi szervezőeleme. A generációk élő népzenébe nőnek bele: a népzenei hagyományokat a városi muzsika (például a flamenco esetében) a múlt században elkezdte felhasználni – profi művészek tették hozzá személyiségük jegyeit, majd az ő művészetük újra folklorizálódott. E kölcsönhatás máig folyamatos: a hagyományos rumba flamencák mellett például Manu Chao dalainak népi változataira ropja Andalúziában a fiestákon a nép a táncot. A madridi utcabálon flamenco ruhába öltözött nagyanyó táncol titkárnő ruhás lányával, punk unokájával, s flamenco ruhás dédunokájával… A flamenco ugyan andalúz muzsika, mégis országszerte része lett a nemzeti identitásnak: tablaók (flamenco zenét játszó klubok) széles aficionado (értő rajongó) körrel mindenfelé vannak, a tánc, a jellegzetes öltözék (hosszú fodros szoknya, kendők, stb) az utcabálok általános eleme lett, vannak a flamencónak híres képviselői, továbbfejlesztői országszerte, s kialakultak helyi sajátos műnemei is: például a híres rumba catalana. A nevezetes asociacionismo (’szövetkezetesdi’) jelensége segít fenntartani a zenei kultúra ápolásának fontos közösségi fórumait: a peñakat (a zenerajongók egyesületeit, akik tagsági alapon rendszeresen szervezik a gyakorta zártkörű zenei eseményeket - a belépni vágyóknak sok helyütt vizsga keretében a zenekultúra megfelelő ismeretéről számot kell adniuk!), az ünnepi társaságokat (különböző ünnepek szervezésére alakult közösségek, melyek a helyi identitás jelentős alapelemeiként működnek), sőt: a zenei fesztiválok is helyi közösségek laikus társulásaiból sarjadnak ki általában (nem profi fesztiválszervező cégek művei). Az ünnepeken belül is laikus közösségek versenyeznek zenei elemekben gazdag produkcióikkal: a muzsika kultiválása össznépi játék. (A nevezetes cádizi karneválra például, több jellegzetes zenei műfajban is, az alkalomra költött, kórusban, zenekarral előadott számokkal versenyeznek iskolai, munkahelyi, lakóhelyi, baráti közösségek). A népzene: élő népzene – annyiban is, hogy a közösségek aktuális érzéseit, problémáit is azon frissiben földolgozza, hordozza. Ennek másik alapja a zeneköltészet hagyományos módja: improvizált dalba önteni az adott szituációt, a hagyományos zenei és költői eszközkészletet felhasználva. Egy mulatság, vagy vallásos esemény alkalmával a jelenlevők felváltva megénekelik a pillanatot. A dalokban felhasználnak ismert s frissiben költött elemeket, a többiek hangszereikkel vagy tapssal kísérik őket.

„Andalúziában, a Romería del Rocíon (Rocíoi Zarándoklat) jelen lehettem egy olyan különleges alkalmon, ahol vagy száz lovas zarándok körbevett egy ökrök vontatta kordén utazó öreg gitáros mestert, aki a lovuk hátáról a Rocíoi Szűzanya tiszteletére (hol hagyományos hol improvizált) énekeket felváltva éneklő énekeseket kísérte. Több zarándokpár lepattant a lováról, s a porban ropta a sevillanast (az ünnep párokban táncolt jellegzetes táncát). Az öreg mester hálaadó imádsággal zárta az alkalmat, amiért még utoljára életében, ilyen csodálatos esemény részese lehetett… A muzsika, a költészet, a művészi megnyilvánulások az értékrend, s az érzelmi világ középpontjában állnak. Más kultúrák zenéjére, művészetére is érzékenyen, nyitottan reagálnak.”

A zenei és tánc műfajoknál a gazdag improvizációs lehetőségek a sokszor aprólékosan kidolgozott és általánosan ismert szerkezetre épülnek föl. Például az andalúz sevillanas, mely több ünnepnek is rituális és profán tánca, ütemszámra pontosan szabott hangszeres bevezető részből és énekelt vagy dallamjátékkal kísért sorokból áll, mindig négy strófában. Az egyes strófákra más-más a tánckoreográfia. Erre a rendkívül kidolgozott vázra improvizálni is szoktak. A szerkezetet mondhatni minden andalúz ismeri, s a legtöbben sokszáz sevillanast tudnak: kicsi gyermekkoruktól hallják és táncolják őket a sevillai Feria profán népünnepélyén vagy a Romería del Rocío többnapos zarándoklatán. S akkor még a többi műfajról nem is szóltunk: egy átlagos andalúz, már a gitár első akkordjairól is felismeri, hogy sevillanast, fandango de Huelvát, soleát, tangót, rumba flamencát, stb. játszik a gitáros, s a táncos műfajokhoz a táncot is tudja. Egy galíciai hasonlóképpen: a pandeirada vagy muñería számos változata még egy nagyvárosi galíciainál is alapvető részét képezi általános műveltségének. Természetesen sok népzenei jelenség kiesik az általános műveltségből, kisodródik a kultúra áramából: például olyan munkadalok, melyeknek már nincs aktualitása (pl az ökrökkel való szántáshoz énekelt énekek), stb., így Spanyolországban is fontos a szerepe a néprajzi gyűjtéseknek, s az egyes régiókban számos muzsikus őrzi s menekíti át a jövőnek a helyi értékeket.

A népzene, néptánc, a népszokásokkal szoros összefüggésben igen változatos. Az egyes tájegységek identitásukat sok tekintetben őrzik (a történelem során sok kis királyság, különböző nyelvek keveredéséből született a mai 50 tartomány), ennek része a népzene ápolása is, így számos helyi műfaj van, melyek között falvanként is nagy lehet az eltérés. Kiemelten foglalkozunk Andalúziával, mely hazája a mára már összspanyol identintáselemnek mondható flamencónak. A többi régióból néhány példát emelünk ki.