Rumba

A lap korábbi változatát látod, amilyen Bandolo (vitalap | szerkesztései) 2011. május 9., 13:17-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Tartalomjegyzék

A rumba

Története

A kubai zenében a rumba több ritmust és zenét jelöl. Jelen esetben az afrikai és spanyol hatások által kialakított tánczenéről beszélünk, amely nem azonos a báltermi rumbával, illetve afrikai névrokonával. A kubai rumba Havanna szegénynegyedeiben, kikötőiben, valamint Matanzas tartományban jött létre a 19. század vége körül. A spanyol gyarmatosítók által a szigetre hozott zenei kultúra és az afrikai rabszolgák tradicionális zenéi egyaránt hatással voltak rá. A fekete lakosság szegény rétegei a szertartásos zenék mellett egy olyan zenei formát hoztak létre, amelyben megjelenhettek a hétköznapi életük történései, valamint reflektálhattak szociális és politikai eseményekre is. A rumba különféle stílusai gúnyos történeteket mesélnek korrupt kormányzókról, búslakodnak egy elárult szerelem miatt, vagy éppen hétköznapi témákat emelnek szürreális magasságokba az improvizáció segítségével. Fernando Ortiz szerint a kubai rumba őse a nyugat-afrikai mandinga népcsoport gangá törzseinek zenéje. A congo és yoruba népek zenéivel, valamint a spanyol flamencóval való keveredés eredményeképpen azonban nagyon nehéz pontosan meghatározni a műfaj gyökereit. Három fő stílusa a yambú, a guaguancó és a columbia.

Jellege

A rumba együttese hagyományosan ütőhangszerekből, énekesből (és kórusból), valamint táncosokból áll. A zenei összetevők stílusonként különbözhetnek. Dalszövegei nagyrészt improvizatívak, gyakran a hétköznapi élet témáiból táplálkoznak, sokszor obszcének, illetve groteszkek. A tánc jellege szerint lehet páros, illetve szóló. A ritmusok szervező eleme a (rumba) clave, amelyet a claves nevű hangszeren játszanak. Ez a ritmus (valamint az énekes és a kórus kérdés-válasz játéka) két jellegzetes afrikai hatás eredményeképpen jött létre. A dobok három szerepet látnak el: a legmélyebb a tumbadora, amely a tempót határozza meg. A segundo (tres dos) a clave ritmusát ellenpontozza, míg a legmagasabb hangfekvésű quintó a táncos mozgásával szinkronban improvizál, bizonyos részeknél szólót játszik.

Stílusai

A legrégebbi rumba stílus a yambú, amelyet az „öregek rumbájának” is neveznek. Ez lassabb tempójú, és nem tumbadorákon (kongákon) játsszák, hanem cajónokon. Páros tánc, mely során a férfi megpróbálja elcsábítani párját. A ritmus erősen szinkópált, 4/4-es. A dal általában egy dianának nevezett énekszólammal kezdődik, amelyet a decimar követ – ez néhány versszakos, vokális téma. Később kérdés-felelet játék alakul ki a kórus és a szólóénekes között, amely emelkedettebb hangulatot teremt. A szólódob játéka és a táncosok lépései egymást inspirálják. A guaguancó gyorsabb tempójú, modernebb rumba. Hangszerei a tumbadorák, de a modern rumbaegyüttesek változatos hangszerelésekkel gazdagították. A tánc erotikusabb jellegű, a férfi kihívó csípőmozgással és akrobatikus táncfigurákkal próbálja meghódítani a nőt. A koreográfiában használatos egy kendő is, mellyel a nő csípőjét próbálja eltakarni, hogy a férfi táncos ne érhessen hozzá. Kitérő mozgásokkal védekezik, de egyúttal csábító gesztusokat is tesz. A koreográfia szabálya, hogy a táncosok nem érnek egymáshoz. A ritmus feszes, jellemzően 4/4-ben írható le, a dobok összjátéka által kialakuló ereszkedő dallam nagyon jellegzetes. A rumba columbia gyors tempójú, 6/8-os ritmus, mely Matanzas tartományból származik. Nevével ellentétben nincs köze a dél-amerikai Kolumbiához. Ez szólótánc, amelyet kizárólag férfi adhat elő. A sokszor akrobatikus táncra nagy hatással volt a gyarmati időkben Kubában gyakorolt harcművészet, az El Juego de Maní. Az előadásnak gyakorta kellékei kések vagy machete-k (bozótvágó kés), melyek segítségével a táncos legyőzi ellenfelét, illetve demonstrálja erejét, talpraesettségét, humorát. A mozdulatokra mind a spanyol flamenco, mind a kongói táncok hatással voltak. A rumba többi stílusához hasonlóan a columbia is két részből áll: a dal első részében az énektéma hangzik el, a másodikban pedig a táncos(ok) és a szólódob improvizációja dominál. A stílus egy fontos jellemzője a llorao, a kórus által ismételt kiáltás. A dal változatos témákról szólhat, és jellemzően sok benne az afrikai eredetű szó.

Előadói

  • Tradicionális együttesek:

Los Muñequitos de Matanzas
Los Papines
Afro-Cuba de Matanzas
Conjunto de Clave Y Guaguanco
Papin Y sus Rumberos

  • Meghatározó énekesek:

Carlos Embale
Celeste Mendoza
Calixto Callava

  • Modern előadók:

Pancho Quinto
Los Rumberos de Cuba

Hangszerek, hangszerelés

A rumba legfontosabb szólama a már említett clave, amely ostinato ritmust játszik. Gyakran kíséri a palitos (’verők’), amely egy ezt kiegészítő, sűrűbb ritmus. A palitost a catán (kivájt bambuszdarab), olykor egy dob testén, vagy a guagua nevű kivájt fadarabon ütik. A háromféle méretű és hangfekvésű dob egymást kiegészítő, dallamos ritmust játszik, melyben főleg a szólódob improvizál. A régies rumbát a clave (időnként a palitossal együtt) kezdi el. A dobok sorban lépnek be (tumba, segundo, quinto). Előfordul, hogy a dal egy megkomponált uniszónóval kezdődik. Az ének bevezető része a „Diana”, amely egy vokálisan improvizált dallam, ez utal a későbbi témára. Ezután a szólóénekes bevezeti a dal szöveges részét. Ezt a kórus is énekelheti. A rumba emelkedett része egy zenei kérdés-felelet játék: az énekes improvizál, a kórus válaszol. A quinto és a táncos(ok) összjátéka ekkor éri el a csúcspontot.

Hatásai

A rumba (guaguancó) világszerte nagyon népszerűvé vált, amikor a hetvenes években New Yorkban létrejött a salsa. A Fania lemezkiadó által létrehozott „műfaj” sok afro-karibi ritmust felhasznált, és a dallamos guaguancó rengeteg előadónak szolgáltatott izgalmas zenei kiindulópontot. Celia Cruz és Hector Lavoe számos nagy slágerét inspirálta a rumba (Quimbara, Aguanile). Nagyon hamar megtalálta az útját a jazzhez, és változatos zenei találkozásokat eredményezett (pl. Jerry Gonzales & Fort Apache Band vagy Alfredo Rodriguez zenekara). A rumba jelen van a modern kubai hip-hopban (Orishas), sőt, az elektronikus zenében is feltűnnek dallamai, lüktetése. Son A son instrumentális és énekes tánczenei műfaj, melyet a legeredetibb és legkiforrottabb kubai zeneként tartanak számon. Afrikai eredetű ütőhangszerek és a spanyol gyarmatosítók által a szigetre hozott pengetős hangszerek találkozásából született, és eleinte a parasztok által játszott, közkedvelt műfaj volt. Előadásmódját és hangszerelését tekinve igen változatos: egy ének-tres duótól kezdve a nagyzenekarig nagyon sokféleképpen szólalhat meg. Odilio Urfé (kubai zenekutató, zeneszerző, 1921-1988) szerint a son a kubai nemzeti és kulturális identitás legegységesebb kifejeződési formája. A 19. században, Kuba keleti részén alakult ki. Legkorábbi stílusai a son montuno, mely a Sierra Maestra vidékén jött létre, valamint a changüí, mely Guantanamó környékén vált ismertté. Baracoa városát is sokszor említik keletkezése kapcsán, a tres nevű (gitárszerű) hangszer ugyanis állítólag itt alakult ki. Az első son valószínűleg a Teodora Gines által írt Ma Teodora című dal volt, bár ezt sok zenetörténész vitatja. Az első ismert son zenekar a Cuarteto Oriental, mely 1916-ban alakult. Ebből a zenekarból formálódott meg 1920-ban a Sexteto Habanero, mely később Septeto Nacional néven működött tovább. A rádiózás húszas évekbeli megjelenésével a son bekerült a zenei köztudatba, és a harmincas évekre Európában is ismertté vált az El Manicero (’A mogyoróárus’) című dallal. A negyvenes években a legjelentősebb zenekarvezető-komponista Arsenio Rodriguez volt, Beny Morét pedig a valaha élt legnagyobb hatású énekesként tartják számon Robert Faz mellett. A jazz, a mambó és a chachachá megjelenésével a son az ötvenes évekre háttérbe szorult, ugyanakkor zenei keveredések is létrejöttek. A sonban megjelent a zongora és időnként előfordult benne dobfelszerelés is. A son kubai nemzeti identitást és életérzést kifejező jellege miatt az Egyesült Államokban is nagy népszerűségre tett szert. A hatvanas évek végén az emigráns kubai és Puerto Rico-i lakosság ebből a műfajból kiindulva hozta létre a salsának nevezett fúziós zenei műfajt. A Salsiology szerzője, Vernon W. Boggs szerint a salsa nem más, mint puerto ricóiak által New Yorkban játszott afro-kubai könnyűzene. A sonra nagyon jellemző, afrikai zenéket idéző szerkezet az énekes és a kórus (el estribillo) közötti kérdés-felelet játék, melyet a dal montuno szakaszának hívnak. Ezt a largónak nevezett rész előzi meg, melyben az énekes a témául szolgáló versszakokat adja elő. A hangszerelésben mindig megjelenik a gitár (korábban a laúd), a tres, és általában a nagybőgő is. Az ütőhangszeres kíséret eleinte clavesből, bongóból és maracasból állt, de hamarosan megjelentek a tumbadorák (kongák) és a pailas (timbales). A clavesen, illetve a maracason sokszor az énekes játszik. A trombita a son havannai térhódítása és modernizálása következtében került a zenekarba, sok más rézfúvóssal egyetemben. Manapság a son kevésbé divatos a szigetországban, a fiatalok inkább a salsa és a timba gyorsabb és összetettebb ritmusaira táncolnak. Hagyományos sont viszonylag kevés helyen hallani, bár Wim Wenders Buena Vista Social Club című filmjének (1999) hatására világszerte nagy reneszánszát élte meg a műfaj. Canción A canción története az 1800-as évekre vezethető vissza. A dalokat a korabeli olasz zene inspirálta, és eleinte nem voltak bennük fellelhetőek kubai stíluselemek vagy hangszerelésbeli sajátosságok. A kubai jelleg először a szövegekben mutatkozott meg. 1850 körül Carlos M. de Céspedes megírta a La Bayamesát, amely később némi változtatások után az ország himnusza lett. A canción elsősorban hallgatásra szolgált és csak a bolero megjelenése után jöttek létre táncolható változatai. A canción volt az előfutára a habanerának, amely szintén a lírai dal egy műfaja. Eduardo Sánchez de Fuentes Tu (’Te’) című szerzeménye vált elsőként népszerűvé ebben a műfajban. A habanerából születetett a canción trovadoresca (trova tradicional). Ennek előfutárai vándorénekesek voltak: többek között José “Pepe” Sánchez, Sindo Garay, Manuel Corona és Alberto Villalón váltak ismertebbé. Az utazó énekes-gitáros karaktere ezt a zenét könnyen megkülönböztethetővé tette más műfajoktól. A dalok témája nagyon változatos volt, nagyjából az előadó tudására és fantáziájára épült. Az 1960-as évektől kezdve a trova egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, majd kialakult a nueva (’új’) trova, mely szinte mozgalom jelleggel terjedt el a zenészek körében. Mára a trova helyét nagyrészt átvette a bolero, valamint a salsának néhány romantikusabb hangzásvilágú stílusa. A bolero nagyjából egyidős a canción trovadorescával. A Santiago de Cuba városában zenélő trovadorok a (leginkább a Kuba keleti részén játszott) sonból átvett ritmikai- és stíluselemeket ötvözték a trovával, így alakítva ki ezt az új, táncolható zenét. Az első bolero szerzőjének José “Pepe” Sánchezt tartják. A stílus sok karibi országban divatossá vált, Puerto Ricóban a mai napig nagyon népszerű. A canción zene egy másik fontos műfaja a criolla. Ennek előfutárai olyan, főleg Matanzasban és Havannában élő közösségek voltak, akiknek zenéje énekkórusból és clavéból állt. Ezeknek clave y coro (vagy clave) volt a neve, és főként saját szerzeményeiket adták elő. Az 1900-as évekre a clavék iránt megszűnt az érdeklődés, zenei következményként azonban megjelent a criolla. Az első criollának Luis Casas Romero Carmela című 1908-ban írt dalát tartják. A műfaj jellemzői a 6/8-os ritmusok és a lassú tempó. Danzón Az 1700-as években sok francia és haiti bevándorló érkezett a szigetre. Ők honosították meg a contradanse-t, melyet Kubában contradanzának neveztek. Hegedűn, fuvolán és zongorán adták elő, majd később megjelentek benne tipikus afro-kubai ütőhangszerek is. A contradanza az 1800-as évekre vált igazán divatos és kifinomult tánccá, melynek koreográfiája négy részből állt: „paseo” (lépés), „cadena” (kézfogással alkotott lánc), „sostenido” (a partner átkarolása) és „cedazo” (átbújás a táncpartnerek karjai által alkotott kapun). A korai contradanzának két változata volt: a charanga és az orquesta típica. A charangát két fuvolán, zongorán, pailán (timbales), clavesen, güirón, egy pár tumbadorán (kongák), négy hegedűn és olykor csellón adták elő. Ezek voltak az előfutárai a danza, a danzón, a danzonete műfajainak, valamint később a mambónak és a chachachának is. A danza cubana egyenes leszármazottja a contradanzának. Előadói a francia charangák (charanga francesa) voltak. Az első danzónt Miguel Failde írta 1879-ben, Las Alturas de simpson címmel. Ez is társasági tánc volt, de sokkal összetettebb figurákat tartalmazott. Általában 2/4-ben adták elő. 1929-ben Aniceto Díaz a son és a danzón stíluselemeit ötvözve megalkotta a danzonete-t, melyben már vokál is szerepelt. A Rompiendo la rutina (’A szabályokat áthágva’) című szerzemény nyomán a danzonete népszerű, önálló műfajjá vált, később ennek továbbfejlesztésével jött létre a mambó és a chachachá. Punto Guajiro A guajiro spanyol szó, jelentése ’paraszt’. Ez a kategória Kuba vidékies zenei stílusait foglalja magába. A tárgyalt zenék (többek között a tonadas, puntos fijos, puntos libres, seguidillas) a sziget nyugati és középső területein a legelterjedtebbek. A tonada olyan dallam, amelyet décimák énekléséhez hívnak segítségül. A punto kétféle formában létezik: kötött és szabad (fijo és libre). A kötött forma jellegzetessége a gitár és a laúd állandó kísérete, míg a szabad formában ezek a hangszerek időnként kiállnak, egyedül hagyva az énekest. A seguidillában a dal verselése azt a benyomást kelti, mintha egy véget nem érő versszakot hallanánk. A puntót kísérő tánc neve a zapateo (jelentése ’cipő’). Ezek a zenék leginkább falubeli összejövetelek (guateque campesinó) során szólaltak meg. Karneváli zenék A conga comparsa nagy hagyományra tekint vissza Kubában. Ez egy karneváli zene, melyet rabszolgákból álló együttesek adhattak elő egy évben mindössze néhány kiemelt ünnep alkalmával: például az Úrnapján vagy Vízkeresztkor. A különböző afrikai népcsoportokból (congo, lucumi, arará, mandinga stb.) álló testvériségek tarka kosztümökbe öltözve, virtuóz táncokat járva dobok kíséretében meneteltek végig a városokon és így járultak a helytartó elé. Úgy tartják, hogy a név a congo törzs elnevezésére vezethető vissza: a comparsa spanyolul felvonulást jelent, a congo pedig idomult hozzá – így alakult ki a conga comparsa kifejezés. A ritmust és a dobokat jelölő conga elnevezés is többek szerint innen származik. Ezeket az ünnepségeket – a rabszolgalázadásokat büntetendő – többször betiltották, később azonban a nép nyomására mindig engedélyezték. A comparsa csoportok nevei a mai napig utalnak tagjaik afrikai törzsi eredetére: az El Gavilán (vércse), La Culebra (kígyó), Alacrán (skorpió) elnevezések afrikai totemeket idéznek. Előfordul, hogy a csoportokat tagjaik eredeti foglalkozása után nevezik el: Los Boyeros (marhapásztorok), Los componedores de batea (fazekasok). A comparsák változatos hangszereket vonultatnak fel: dobokat, fémütősöket, rézfúvósokat. A zenészek a táncosok mögött vonulnak, egyszersmind vezénylik őket. A spanyol katonai dobok mintájára készített üstdobok (redoblantes) és a nagydobok (bombos) határozzák meg a menet tempóját. A bombo a spanyol névrokonához hasonló, de keskenyebb hangszer. A dobos az egyik kezében verőt használ, a másikkal pedig a bőrt leszorítva képez különböző magasságú hangokat. A tumbadoras (kongák) is részt vesznek a karneválon – a rumbához hasonlóan három méretben. A tumbadora és a salidor meghatározza a fő ritmust, a quinto pedig improvizál – valamint a táncos szólók alatt zenei párbeszédet folytat velük. Jellemző karneváli kézidob még a bokú, amely egy elvékonyodó henger formájú, egyik végén bőrrel ellátott hangszer. A fém kísérőhangszerek igen sokszínű skálán mozognak: a serpenyőtől kezdve, a féktárcsán át, a kapáig és a kolompokig szinte bármi megszólalhat. A dallamokért harsonák, trombiták és szaxofonok a felelősek. Természetesen a tömeg kórusként is funkcionál, a zene szerkezete pedig jellegzetesen afrikai: a szólóénekes és a kórus kérdés-felelet játékot hoz létre. A mozambique a karneváli zene egy modern ága. Megalkotója Pedro Izquierdo volt, ismertebb nevén Pello el Afrokan. A hatvanas években nagyon népszerűvé vált, és Eddie Palmieri (New Yorkban élő Puerto Rico-i jazz-zongorista) révén a latin jazzben is megtalálta a helyét. A mozambique eredetileg csak ütőhangszerekből, fúvósokból és énekesekből állt. Latin jazz Az 1930-as és 40-es években az amerikai jazz nagy fejlődésen ment keresztül. A bebop előadói egyfajta zenei ellenállást tanúsítottak a kiüresedett és túlontúl populárissá váló swing, és az újra divatba jövő dixieland ellen. A negyvenes évek végére a bebop robbanékonyságát és zsúfoltságát ellensúlyozandó, létrejött a cool jazz. A bebop mellett önálló stílust képviselt a hard bop, amelyben megfigyelhetőek voltak az R&B és a gospel hatásai. 1936-ban Juan Tizol szerzeménye a Caravan egy, a fentiektől teljesen eltérő hangzást alakított ki, melyben a szvinges lüktetést szinkópált afro-kubai ritmusok váltották fel. A legtöbben ezt a kompozíciót tartják a legelső latin jazz sztenderdnek. A negyvenes évekre New Yorkban már igen népszerű volt a Machito and his Afro-Cubans zenekar, melynek zenei rendezője Mario Bauza volt. Ő komponálta 1943-ban a Tangát, mely iránymutatónak bizonyult a latin jazz kialakulásához. Ez a sztenderd kifejezetten a clave, az afro-kubai ritmusok, valamint a jazz hangszerelésének, harmóniáinak és improvizációs rendszerének az ötvözéséből született. Az első latin jazz felvétel 1946-ban készült, ez Stan Kenton Machito című szerzeménye, melyet nem sokkal később az El Manicero (melyet Luis Armstrong írt) követett. A bomba egy évvel később robbant: a Dizzy Gillespie Orchestra a Machito zenekarából meghívott ütőhangszeres-énekes Chano Pozóval kiegészülve koncertet adott a Carnegie Hallban, melynek anyaga az Afro-Cuban Drums suite volt (afro-kubai dobtémák). Együttműködésük során születtek meg azok a kompozíciók, amelyeket a fent soroltakkal együtt egyetlen manapság latin jazzt játszó zenekar sem hagyna ki repertoárjából, illetve dolgozna fel modernebb formában. A legismertebbek ezek közül a Manteca, a Guachi Guaro, a Cubana-Be, Cubana-Bop, vagy például a Tin Tin Deo. Természetesen nem csak a fent említett zenészeknek köszönhető, hogy a stílus gyorsan népszerűvé vált – olyan jazz-legendák fantáziáját is mozgatták az akkor még szabadon látogatható Kuba zenéi mint Benny Goodman, Chick Webb, Cab Calloway, Duke Ellington, Art Blakey, Fats Navarro, Kenny Dorham, vagy Charlie Parker – és a listát hosszan sorolhatnánk. Dizzy egyfelől csalódott volt, hogy a nevével fémjelezett bebop nem találta meg az utat a szélesebb közönséghez, másfelől viszont megszállott volt és nagy energiával kutatta a kubai zene különböző rétegeit. Gyakran utazott a szigetre, tanulmányozta az ott előadott népzenét, a vallásos rituálékat, a populáris zenét, a karneváli felvonulásokat. Chanóval való kapcsolata nem volt zökkenőmentes, részben a kongás rendkívül mozgalmas életvitele miatt, továbbá mert nem beszélték egymás nyelvét. Állítólag a Tin Tin Deo című dal is egy ilyen nyelvi félreértés során kapta címét: a spanyol „te entiendo” azaz „értelek” kifejezés nem talált értő fülekre... Chano életvitele sajnos nem tette lehetővé a hosszútávú együttműködést. A kongás heroinfüggősége és bajkeverő természete miatt sokszor került kínos helyzetekbe, míg végül egy éjszakai szórakozóhelyen lelőtték. A legenda szerint éppen saját szerzeményére a Mantecára táncolt, mikor a találat érte. A hivalatos verzió szerint a gyilkosságot drogdílere követte el egy tartozás miatt, de sokan úgy tartják hogy azért kellett meghalnia, mert felfedte az Abakuá (kubai testvériség, cabildo – melynek tagja volt) titkos szertartásainak ritmusait. Chano volt az első kubai ütőhangszeres, aki megtalálta a helyét az afro-amerikai jazz-zenészek között. Halála után helyét Candido Camero vette át, aki nagy szerepet játszott a modern kongajáték kialakításában. Ő volt az, aki a több kongán történő poliritmikus játékot magas szintre fejlesztette. A hangszer is nagy fejlődésen ment keresztül: Carlos „Patato” Valdés ötletei nyomán Martin Cohen, az LP (Latin Percussion) igazgatója kifejlesztette a hangolható kongákat. (Azelőtt a bőr szegecsekkel volt a hangszer testére erősítve, és csak körülményesen lehetett felhangolni.) Az ötvenes években a latin jazz hatalmas népszerűségnek örvendett, és a legtöbb jazz-zenész repertoárjában fellelhető volt valamilyen latin ritmusvilág által inspirált kompozíció. Dizzy korai szerzeményeit Cubopként aposztrofálják, a New Yorkban élő kubaiak (például Machito és zenekara) által játszott jazzt inkább afro-kubai jazzként említik. A latin jazz nem pusztán abból jön létre, hogy egy jazz-zenekarhoz latin ritmusszekciót társítunk. Minden zenész számára aki ezt a stílust játssza, elengedhetetlen a hagyományos afro-latin zenék ismerete és tiszteletben tartása. A legfontosabb rendező elv a clave, melynek a kubai zenében többféle előfordulása létezik (son, rumba, abakuá, stb). A clave általában öt hangból áll és szinkópált lüktetésében fellelhető egy feszültség-feloldás jelleg. A 2+3 (illetve 3+2) hang egy irányt határoz meg, melyhez az összes hangszer igazodik. Ez a lüktetés a szvingtől zeneileg igencsak eltérő, de funkcióját tekintve ugyanaz: egyensúlytalanságot, kiszámíthatatlanságot csempész a zenébe, levegőssé teszi azt és inspirál a táncolásra is. A clave tehát meghatározza a ritmusszekció által játszott képleteket is, ugyanakkor ellenpontozza a dallamhangszerek melódiáit. A latin jazzben előforduló ütőhangszerek igen széles skálán mozognak: a kongák (tumbadoras), bongók, timbales, maracas, güiro és a kolompok mellett megtalálhatjuk akár az afro-kubai bata dobokat, a chekerét, a steel drumot (jamaikai népi hangszer), a cajónt (afro-perui ütőhangszer), vagy akár a brazil szamba dobjait is. Arról, hogy mi különbözteti meg a latin jazzt a latin ritmusokat és jazz-hangszereléseket alkalmazó rokon zenéktől (például a salsától) máig ellentmondásos vélemények születnek. Tito Puente (ütőhangszeres, zeneszerző) szerint a táncolhatóság a latin jazz védjegye, míg Ray Barretto (ütőhangszeres, zenekarvezető) úgy vélte hogy a salsa képviseli a táncolható latin zenét, míg a latin jazz nem feltétlenül kell, hogy kiszolgálja ezt az igényt. Általánosságban azt mondatjuk, hogy a latin jazz nagyrészt instrumentális, és inkább kiszolgálja a hallgatóság igényeit, mint a táncolni vágyó közönségét. A szólók sokkal egyénibbek, tartalmasabbak és érzelemdúsabbak, valamint a hangszeres virtuozitás is jobban előtérbe kerül, mint például a salsában. Jellemzőek a váratlan zenei fordulatok – ilyenkor sokszor felcsendül egy szokatlan afro-karibi ritmus, amely látszólag nem következik a zene addigi lüktetéséből. A ritmusszekció sokszínűen támogatja a szólistákat, a lüktetés a jellemzően jazz-fúvósok kíséretében gyakran szvinges, a zongora, a trombita vagy a harsona mögött pedig inkább perkusszív. A befogadói formával kapcsolatban azért is nehéz egységes álláspontot kialakítani, mivel az összes, a latin jazzben alkalmazott ritmus olyan közegből származik, ahol a tánc szerves része a zenének. Mondhatjuk, hogy előadótól, helyszíntől és közönségtől is függ, hogy mikor milyen reakcióra számíthat egy latin zenét játszó zenekar. A latin jazz egyedülálló vonása, hogy összeköti az egész amerikai kontinenst – az észak amerikai jazz elemeit vegyíti az afro-latin zenével, továbbá felvonultatja a nyugat-afrikai zenei hagyományokat, ahogy azok a karibi térségben önálló jelleget öltöttek. Valójában nem számít, hogy a jazz hatott-e inkább az afro-kubai zenére, vagy fordítva. A latin jazz élő, vibráló és folyamatosan fejlődő stílus, melynek különböző irányzatairól hosszan lehetne írni. Hogy változatos képet kapjunk erről a zenei világról, álljon itt egy rövid felsorolás a meghatározó előadók közül párról – ők jellemzően zenekarvezetőként is tevékenykedtek (számtalan formáció élén) így nevük alapján könnyen izgalmas zenékre találhatunk:

Ütőhangszeresek: Mongo Santamaria, Candido Camero, Carlos „Patato” Valdés, Ray Barretto, Tito Puente, Miguel „Angá” Diaz, Giovanni Hidalgo, Jose Luis Changuito, Tata Güines, Jerry Gonzales, Poncho Sanchez, Cal Tjader, Sabu Martinez, Francisco Aguabella, Milton Cardona, Willie Bobo, Airto Moreira... Zongoristák: Eddie és Charlie Palmieri, Chucho és Bebo Valdes, Danilo Pérez, Gonzalo Rubalcaba, Michel Camilo, Chano Dominguez, Chick Corea, Alfredo Rodriguez, Hilton Ruiz, Eliane Elias, Omar Sosa, Roberto Fonseca... Fúvósok: Dizzy Gillespie, Arturo Sandoval, Gato Barbieri, Paquito D’Rivera, Jerry Gonzales, Dave Valentin, Nestor Torres, Steve Turre, Claudio Roditi, William Cepeda...

Salsa és Timba A salsa jelentése szósz, mártás. A kifejezést a new yorki Fania lemezkiadó hozta létre a hetvenes években, hogy ezzel fémjelezze az általa népszerűsített populáris latin zenét. A kiadót Johnny Pacheco és Jerry Masucci alapították 1964-ben, nevét egy régi kubai dalról kapta. Hogy miért pont szósz? Az ötletgazda Izzy Sanabria volt, a Fania grafikusa. A salsa kifejezést sokszor lehetett hallani koncerteken – a közönség ezzel bíztatta a zenekarokat, hogy élénkebben játsszanak. Sokan vitatják, hogy a salsa önálló stílus. Az egyik megítélés szerint az érett kubai nagyzenekari son zene már magán viselte azokat a zenei jellegeket, amelyeket az Egyesült Államokban élő kubai és puerto ricói bevándorlók által játszott populáris zenében megtalálhatunk. Ilyenformán a salsa csak egy márkanév, gyűjtőfogalom a sokféle karibi zene által inspirált hangzáshoz, és nem egy önálló zenei műfaj. Mások úgy tartják, hogy a salsa igenis sajátos hangzással, önálló szerkezettel és ritmusvilággal bír. Tény, hogy az ebbe a kategóriába sorolt zenékben rendkívül sokféle hagyományos karibi ritmust fel lehet fedezni a kubai sontól a rumbán keresztül a puerto ricói plenáig, a dominikai merenguéig, vagy említhetném a panamai murgát is. A hangszerelésben, a dallamhangszerek által használt harmóniákban és a zenei struktúrákban fellelhetők a jazz hatásai is. A dalok témái igen változatosak. Az összhatás egy nagyon robbanékony, táncolható és énekelhető zene, amely instrumentális síkon is összetett és izgalmas. A szerkezet általában a következő: az instrumentális bevezetést az (énekelt) téma követi, majd a montuno - melyben az ütősszekció kiemelt szerepet kap. Az énekes a kórussal kérdés-felelet játékban improvizál, de hangszerek is kaphatnak szolisztikus szerepet. A montuno után ismét elhangzik a téma, vagy annak egy variációja, majd a lezárás következik. A salsa ritmusainak rendező elve általában a kubai clave de son, vagy clave de rumba (son illetve rumba clave). Maga a hangszer (claves) ugyan nem mindig hallható, de a lüktetése meghatározza az összes szekció játékát - legyen az a timbales kísérete, a zongora ostinato ritmusai, vagy a kongák és a nagybőgő által játszott tumbao. Egy tipikus salsazenekarban a ritmusszekció nagybőgőből vagy basszusgitárból, zongorából, kongákból, timbalesből és bongóból áll. Az énekes játszhat maracason, a montuno részeknél pedig kórus kíséri. Ezt a funkciót sokszor a fúvóskar tölti be, mely jellemzően trombitákból és harsonákból áll. Szerepelhet még fuvola, tres és hegedű is. 

De térjünk vissza az előzményekhez. New Yorkban már az 1800-as évek végén sok puerto ricói telepedett le. A Jones Act törvény értelmében a sziget az Egyesült Államok része lett, a bevándorlók nagy része pedig a kelet-harlemi El Barrio negyedben talált otthonra. A karibi és latin-amerikai zenék már a század első felében nagy népszerűségre tettek szert. Divatba jött a son, a rumba, de az éjszakai szórakozóhelyeken, kaszinókban gyakran lehetett hallani a kubai karneválok hagyományos dobos-énekes zenéit is, az I love Lucy című szappanopera betétdalai pedig az otthonokba is becsempészték a populáris latin zenéket. A salsa kialakulásához nagyban hozzájárult a latin jazz megjelenése. Tito Puente (zeneszerző, ütőhangszeres - 1923-2000) úgy fogalmazott, hogy a latin jazz a jazz harmóniáinak és a latin ritmusoknak a házassága. A latin jazz (melynek előzményei az afro-kubai jazz és a cubop) a negyvenes években kezdett önálló stílussá válni. Zenetörténeti mérföldkő az 1947-as év, amikor Dizzy Gillespie (trombitás, zeneszerző - 1917-1993) meghívta zenekarába Luciano Pozo Gonzalest, ismertebb nevén Chano Pozót. Chano akkor már egy elismert kubai ütőhangszeres-zeneszerző volt. Kettőjük együttműködéséből születtek meg a mai napig legnagyobb népszerűségnek övendő sztenderdek (például: Manteca, Tin Tin Deo, Guachi Guaro). Az ötvenes évek elején a kubai mambo is megjelent a táncparketteken. Az eredetileg instrumentális zenét Israel „Chachao” Lopez és Arsenio Rodriguez hozta létre a szigeten, majd Dámaso Pérez Prado zenekara által vált népszerűvé az Egyesült Államokban. A mambó-őrületet pár évre rá a remekül táncolható cha-cha-cha követte, melynek első zeneszerzőjeként a kubai Enrique Jorrínt ismerik el. A fent említett zenei stílusok nagy hatással voltak a salsára. Az ötvenes-hatvanas években New Yorkban már mindnek nagy divatja és számtalan előadója volt, és sok új latin zenei stílus jelent meg - például a pachanga, vagy a boogaloo (a latin ritmusok, az R&B, a soul és a funk keveréke). Helyi zenekarok játszottak charangát, vagy éppen kolumbiai cumbiát, dominikai merenguét. A hetvenes évektől a latin zenék eme gazdag felhozatalát egy egységes elnevezéssel kezdték illetni - ez pedig a Fania kiadó által létrehozott salsa. A kubai kormány hivatalos álláspontja egy darabig az volt, hogy a salsa az amerikaiak által ellopott kubai zene. Tito Puente egyszer így nyilatkozott: „Az egyetlen salsa amit ismerek üvegben kapható. Én kubai zenét játszom.” Hasonlóképpen vélekedett Celia Cruz (énekesnő - 1924-2003): „A salsa kubai zene, csak más néven. Mambo, cha-cha-cha, rumba, son... rengeteg ritmus egy néven.” Csak hogy pár nevet felsoroljak a kezdetekben leginkább meghatározó énekes-zeneszerzők közül: Héctor Lavoe, Celia Cruz, Cheo Feliciano, Ismael Miranda, Joe Cuba, Ruben Blades, Tito Rodriguez, Santos Colón, Adalberto Santiago... És hogy hangszeres előadók és komponisták se maradjanak említés nélkül: Johnny Pacheco, Tito Puente, Willie Colón, Ray Barretto, Bobby Valentín, Eddie és Charlie Palmieri, Larry Harlow, Papo Lucca... 

Ha csak két nevet említhetnék a salsát megismerni vágyónak, akkor a fenti lista első két énekesét mondanám. Héctor Lavoe-t (Héctor Juan Pérez Martínez, 1946-1993) a mai napig az énekesek énekeseként aposztrofálják (El Cantante de los cantantes), Celiát pedig a salsa királynőjeként említik. Héctor művésznevét szintén a Fania kiadótól kapta, akik szerették volna, ha a fiatal puerto ricói „jibarito” (parasztgyerek - sokszor illette magát ezzel a becenévvel) különlegesebb néven fut be, mint a Pérez - ez ugyanis igen elterjedt volt. A franciából átvett La Voe (A Hang) néven lett ismert, bár az már akkor is nyilvánvaló volt, hogy Héctor hangja és színpadi jelenléte több, mint egyedülálló. Willie Colón harsonás-zeneszerző zenekarához csatlakozva villámgyorsan nagy népszerűségre tett szert. Zenei karrierje nem volt töretlen (drogfüggősége miatt végül szakított Colón zenekarával), de mindig nagyon közkedvelt maradt. A közönség magáénak érezte az egyszerű, nyíltszívű, jó humorú jibaritót annak ellenére, hogy állandóan elkésett koncertjeiről, illetve előfordult, hogy meg sem jelent. (Ezen szokását megörökítendő született az „El Rey de la Puntualidad” azaz a Pontosság Királya című száma). Hányatott magánélete egyúttal rengeteg inspirációt is szolgáltatott dalaihoz – családi kötődését, szerelmeit, vallásosságát, patriotizmusát, betegségét mind megfogalmazta változatos kompozícióiban. Zenéje ugyanakkor nagyon sokat merít a Karib-szigetvilág folklórjából, és nem titkolt célja volt népszerűsíteni azt. Héctor családi tragédiák sorozata és egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után AIDS-ben halt meg. Zenéje a mai napig megkerülhetetlen a salsát játszani, táncolni, hallgatni vágyó közönség számára. Slágerei hosszan lehetne sorolni, álljon itt egy pár a legismertebbek közül: Mi Gente, Aguanile, Che Che Cole, Todo Tiene su Final, Periodico de Ayer, El Cantante, El Todopoderoso... Celia Cruz Havannában született egy tizennégy gyerekes család második gyermekeként. Fiatalon énekelni kezdett, és helyi népszerűségre tett szert. Merceditas Valdés tanításai által megismerkedett a hagyományos Yoruba folklór dalaival, melyeket később több albumán népszerűsített. Huszonévesen lett szólistája a Sonora Matancera zenekarnak, amely akkor az egyik legnépszerűbb kubai zenekar volt. Az 1959-es forradalom után férjével az Egyesült Államokban telepedett le és új karrier építésébe kezdett. Tito Puentével, majd később a Fania Allstars zenekarral a hetvenes évekre már világszerte ismertté vált. Több aranylemezt, Grammy díjat és számos rangos kitüntetést kapott zenei munkásságáért. Ismert televíziós személyiség is volt, emellett fáradhatatlanul utazó, koncertező előadóként élt egészen idős koráig. Erős, férfias hangja, jellegzetes vokális improvizációja, bekiabálásai – „Azúcar!” (Cukor!) – senkiével nem téveszthetőek össze. Zenéiben a karibi folklór legváltozatosabb hangzásvilágait használta fel, dalai gyakran humorosak – sokszor viszont másról sem szólnak mint a játszott stílusnak a népszerűsítéséről, valamint a zenélés és táncolás öröméről. Celia agytumorban halt meg 2003-ban. Legnagyobb slágerei talán a következőek voltak: Quimbara, Cucala, Bemba Colora, Cao Cao Man Picao, Nadie Salva de la Rumba, Bamboleo. 

A salsa az elmúlt negyven év során megtartotta népszerűségét. Ahogy egyre több új zenei stílus jött létre és vált populárissá a salsa is egyre sokrétűbbé vált, és utat talált a táncolni vágyó közönséghez. Ha egy táncost kérdezünk, valószínűleg tájegységek szerint csoportosítja a salsatípusokat. Eszerint létezik például kolumbiai (Calí), puerto ricói és kubai (Casino) salsa, vagy new yorki, los angelesi - ezek a táncok karakterükben eléggé különböznek egymástól. Közös bennük, hogy alaplépéseikben a son, a danzón, a mambo, a rumba hatásai is fellelhetőek. Ha a zenei stílusok szerint próbálunk tájékozódni, akkor találkozhatunk például salsa romanticával, salsa eroticával, vagy a hetvenes-nyolcvanas években divatos, inkább instrumentális salsa durával (kemény salsa), de a salsa jellege inkább zenekaronként és régiónként különbözik. A stílus sokszor jelenik meg különböző fúziókban a rock, pop, R&B és a jazz zenével. Más hangzással, hangszereléssel találkozunk egy hetvenes és egy kilencvenes évekbeli felvételen. Létezik például salsa-merengue, salsaton (salsa + reggaeton), salsa gorda (kövér salsa), vagy vallenato-salsa.
 A timba (említik hypersalsaként is) kortárs kubai zene, mely lényegét tekintve nem sokban különbözik a salsában megszokott szerkezettől és ritmusvilágtól, de hangzásában és a tánc jellegében sok újdonságot tartalmaz. Megalkotója Manolín González Hernández „el Medico de la Salsa” volt. Manolín eredetileg orvos, és nem képzett énekes. Karrierjének kiindulópontja volt, hogy vendégénekesként játszhatott az NG La Banda zenekarral, ezután kezdett saját kompozíciókat írni. A timba fontos inspirációi a salsa, a son, a rap és a popzene. Nagy szerepet kap a zongora, mint ritmushangszer. A basszusgitár (vagy nagybőgő), a timbales és a kongák (tumbadoras) szintén meghatározók a hangzásban. A stílus közvetlen előzményeként a következő zenekarokat sorolhatjuk fel: La Charanga Habanera, NG La Banda, Los Van Van, Irakere. A legelső album, amely magán viseli a timba jellegzetességeit a La Charanga Habanera által 1992-ben felvett Me Sube la Fiebre volt. A timba fúziós zene, melynek hangzása zenekaronként igen eltérő. Az Irakerére inkább a jazz és a klasszikus zene hatott, míg például a Los Van Van a rock és a soul elemeit használták fel. 

A salsától eltérően a timba szabadabban kezeli a clave irányát és képleteit. A clave 2-3-as, illetve 3-2-es lüktetése a salsában szigorúan meghatározza a hangszerek által játszott ritmusokat, illetve a zenei struktúrát. A timba némileg feloldja ezt a szabályt, a fordított irányú clavét cruzado-nak nevezik (keresztezett). A kongák által játszott kíséret (marcha) periódusának hossza sokszor kétszerese, négyszerese a salsában hallott sztenderd kíséreteknek, és egyéni módon interpretált - egy-egy dalhoz sokszor sajátos marcha tartozik. Nem ritka a három, illetve hat clave hosszú marcha sem. A bongosero (bongójátékos) által kolompon játszott ritmusok is eltérőek – sokszor improvizatívabbak, mint a salsában, ahol a montuno részeket kísérik egy viszonylag kötött ritmusképlettel. A timbalesjátékos (timbalero) gyakran használ lábdobot, ilyet a salsában ritkán lehet hallani. A zenekarokban sokszor van dobos. A ritmusvilágra nagy hatással volt a José Luis Changuito által létrehozott songo stílus, amely egy komplex kíséret kongákra, timbalesre és dobfelszerelésre alkalmazva. Nagy vonalakban összehasonlítva a két stílust azt lehetne mondani, hogy a timba sokkal agresszívabb, maszkulinabb, ritmusszekció-orientáltabb zene, melyhez provokatív és erotikus táncstílus tartozik. A timba innovatív rugalmas, sok más műfajból és stílusból merít – például a reggaeből, az afro-kubai folklórból, az elektronikus zenéből, de a rap vagy a rock hatásai is hallhatóak benne.

Személyes eszközök