15. Zenetanulás Mandeföldön – a zeneismeret mande útja
Tanítók, tanítványok, hagyományos és nyugati típusú oktatás Afrikában és külföldön
Sok nyugati zenész kezdett el behatóbban foglalkozni a nyugat-afrikai zenével, sokan utaztak el Afrikába, hogy a gyökereket, illetve a stílusokat tanulmányozzák. Sajnos a korai időkben, mikor a néprajzkutatás főleg terepen történő, komoly munkája is fontossá vált, csak kevés említés esik a zenei vonatkozásokról, s azok is sok esetben, ahogyan már írtunk erről, félreértelmezett, meglehetősen zavart eszmefuttatásokon alapuló nézetekként, a kornak megfelelő ízben láttak napvilágot.
Az újgenerációs kutatás sokszor nem az antropológia, vagy néprajz szintjén közelíti meg a hagyomány feltérképezését, hanem jelen esetünkben, akár például zenetörténeti oldalról, vagy egy konkrét hangszer, vagy több játékának felkutatásáról.
Más azonban olyasvalamit tanulni, amely messze eltér a megszokottól, és a nyugat-afrikai zene mindenképpen ilyen a nyugati kultúrkörből odautazó zenész, vagy amatőr zenetanuló számára. Mindazonáltal sok zenész merít e forrásokból, akár Afrikában tett utazás során hallotta és láthatta az előadásokat, akár otthonában, hang-, vagy videoanyag formájában.
Más az afrikai tradicionális zenetanulás egy afrikai születésű ember számára, és más egy nyugati kultúrában felnőtt egyén számára. Más a szokások és hagyományok kötelékében, azokhoz szoros hittel kötődve felnőni, és más csupán a zenét hallgatva, azt az eredeti kulturális közegéből kiragadva megpróbálni megismerni, netán beletanulni, mindezt nem a hagyományos környezetben. A zenetanítás, a tanulás, gyakorlás és a játékmetódus a nyugati gyakorlattól teljesen eltérő (lehet), kezdve ott, hogy az afrikai ember nem érzi szükségét, és világnézeti felfogásából adódóan sem tartja természetesnek, hogy a hang, illetve ritmusképleteket lejegyezze.
Az európaiak megkísérelték leírni az afrikai zenét (sokan ma is próbálkoznak vele), s meg is kérdezték az énekmondóktól, miért nem írják le történeteiket, melyek akkor sokáig fennmaradhatnak. E kérdés mögött a nyugati típusú gondolkozás áll, mely egy afrikaitól teljesen idegen.
Afrikában a hagyományos zene tanulása nem azonos az ősi lemásolásával. Toumani Diabate világhírű kora-játékos kifejtette, soha nem tanította őt az apja a korán játszani, hiszen mindig utazott, nem ért rá vele foglalkozni, megszületett és a vérében volt, mert hiszen jeli családból származott. Elkezdett játszani, hallás után gyakorolt, s ma az egyik legelismertebb kora-játékos Afrika- és világszerte.
A djembe-oktatás is némileg hasonlóképpen mehet végbe, bár ott jelikről nem beszélhetünk. A kisgyermekek a dobosokat nézik, és közben megtanulják énekelni a ritmusokat, fejükbe vésik, majd lejátszák. Vagy szerencsés esetben, ha van a közelben mester, a gyerekek összegyűlnek és oktatójuk szigorú fegyelem mellett játszatja velük az egyes kíséreteket, míg meg nem tanulják.
Az oktatás (hagyományosan) azonban nem részeire tagoltan foglalkozik a zenei elemekkel, legalábbis nem a nyugati módon vett, akár hangjegyekig szabdalt módon. Mindig egy adott rész ismételgetésével halad, és viszonylag hamar lejátszatja az egész darabot, még ha hibákkal is, azután kezdi elölről, újra és újra.
Nincs a nyugati oktatásnak megfelelő, egységes zeneismereti jelrendszer (kotta), mert bizonyos kereteken belül számukra a zene nem egységes, nem ugyanaz és bármennyiszer megismételhető. Ahhoz, hogy ezt a gondolatot megértsük, a kultúra legmélyebbi rétegeiben nyugvó, bizonyos alapvető, a társadalmat az alapjaiban működtető és azt mély szinteken átszövő kozmogóniát, világképet kell megismernünk, mely a társadalmat mozgatja és élteti. Ezt pedig nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, Afrikán kívül megismerni, és legtöbben, akik mégis az adott népcsoporthoz vagy országba utaznak, nem töltenek elég időt ott, hogy e kulturális identitás valódi mélységeit megismerhessék, átélhessék. Nem túlzunk, amikor azt állítjuk, a tradicionális afrikai zene játszásához némileg afrikaivá kell válnunk – attól azonban, hogy valaki egy eredeti jeli darabot ad elő egy eredeti konin, még nem válik jelivé sem ha afrikai, sem, ha nem afrikai.
Ugyanez a helyzet a más kultúrából származott egyén kora játéka esetében; az adott kulturális közeg ismerete nélkül, amelyből az adott darabot kiemelte, a zene művelése csak szórakozás és önfejlesztő játék (amely, tegyük hozzá, lehet magasan művelt művészeti megnyilvánulás is). Ez a különbség a hagyományos afrikai zenész és a nyugati ember között, aki afrikai zenét játszik.
Úgy gondolhatjuk (és sokan valóban így is gondolják), a saját tanulmányi módszerünk elég hatásos lehet, hogy a zene nyelvét bármilyen közegben megismerhessük, mi több, megtanulhassuk. Bizonyos szinten, ez valóban így lehet, de, mint ahogyan már utaltunk rá, a szavak, dallamok és ritmusok mögött rejlik azok valódi ereje – a jeli azt mondja, énekelni bárki tud, ám a szóval hatni, azt megfelelő súllyal „forgatni”, az a valódi művészet, s ez a zenével kapcsolatban is ugyanígy értendő.
Sokan úgy vélik, ha van általános nyelv a világban, akkor az a zene nyelve, amely összekötő kapocs lehet a különböző kultúrák között, s ezzel a megállapítással részben egyet is érthetünk, ám, mint sok esetben, a titok talán itt is a részletekben rejlik. A zene nyelve valóban lehet valamely egységes kifejeződési forma, ugyanakkor ennyiben ki is merül a különböző kultúrák közötti hasonlat. A zene éppoly a hagyományokhoz köthető, társadalmi kifejeződési forma, mint a nyelv, mely a kultúra vagy a népcsoport szíve és lelke. Hasonlíthat kettő, ám mégsem lehetnek teljesen azonosak, s jelentéseikben igen határozottan eltérhetnek. Ahogyan azt „A nyugat-afrikai zenéről általánosságban” című szócikkben is olvashatjuk, az adott nép zenéjének. Hasonlíthat két zene, ám mégsem lehetnek teljesen azonosak, s jelentéseikben igen határozottan eltérhetnek. Ahogyan azt a bevezetőben is olvashatjuk, a zene kifejezései, hatása és funkciója nem érthető meg az adott kulturális közeg megismerése és megértése nélkül, melyben megszületett.
Sok esetben a zenei virtuozitás, amely az egyénnel kapcsolatos, egyik kultúrában erősebb lehet, mint a másikban, s ez a különféle társadalmi elrendeződéstől és szerepektől, illetve osztályoktól függhet. Az afrikai, jelen esetünkben a mande zenei előadásmódban a virtuóz, egyéni szólójáték, az ego nem úgy kap szerepet, mint a nyugati kultúrkörben, ez azonban nem azt jelenti, hogy Afrikában nincsenek kiemelkedő tudású és tehetségű szólisták. A zene, a hagyományos társadalmi kontextusában egyfajta közvetítőerő, melyben a hangszer és a zenész a közvetítő, s ez azt jelenti, mindkettőnek magas követelményeknek kell megfelelniük, hogy ezen erős funkciót kifogástalanul betölthessék. A zene előmozdít valamit, felfed, mely a közösséget mélyen és szorosan érinti.
Napjainkban e funkció részben átalakult, hiszen új hangszerek is bekerültek a repertoárba, és a zenei előadásmód is megváltozott.
Ám a kultúrához erősen kötött események alkalmával a mai napig inkább a hagyományos hangszerek kerülnek a jeli kezekbe, és megéneklik a történelmet, hasonlóan a több generációval ezelőtt élt őseikhez.
A mande-zene a világban – oktatók, zenészek tevékenységei, zenei workshopok
Manapság sok mester, jeli családból származó kora-, bala-játékos vagy djembe-oktató tér át a nyugati életmódra, költöznek nyugati országokba, ahol hagyományaikat továbbadják, illetve betekintést nyújtanak az érdeklődőknek, workshopokat, előadásokat, kurzusokat tartanak. Ők (többnyire) a nyugati oktatási módszerhez alkalmazkodtak és általában, főként a djembe-oktatók, nagy népszerűségnek örvendenek, akár több tucat tanítványuk is lehet egyszerre, s akik e tanítványokat hazájukban vendégül látva, egyre népszerűbb zenei workshopokat tartanak.
