A kreol zene

A 18. század fordulóján Louisianában a felsőbb osztálybeli spanyol és francia telepesek a már Amerikában született leszármazottaikat nevezték eleinte kreoloknak. Később a század folyamán a francia anyanyelvű feketéket és a karibi, illetve a dél-amerikai mulattokat nevezték így, akiket rabszolgaként hoztak Louisianába, francia ültetvényesek számára. Legnagyobb csoportjukat végül azok a feketék alkották, akik francia férfiak és fekete nők (szolgák) törvénytelen nászából születtek. Ők nyíltan fordultak a cajun kultúra felé, kulturális mintának tekintették a francia kultúrát, így meg is kezdődött a kulturális cserefolyamat. A francia anyanyelvű feketéket fekete cajunoknak, fekete franciáknak, fekete kreoloknak vagy színes kreoloknak nevezték. Ma a kreol kifejezést elsősorban azokra a louisianaiakra értjük, akik afrikai örökséggel és francia kultúrával rendelkeznek. A kreol kultúra az afro-karibi, a spanyol és a francia kultúra elemeinek eklektikus keveréke, ami nyelvükben, zenéjükben és az étkezési szokásaikban egyaránt megjelenik. Kreolok azonban nem csak Louisianában élnek, jelentős csoportjaik vannak más területeken is, így például New Orleansban, ahol igen jelentős hatást gyakoroltak az afroamerikai hangszeres zenére, a jazzre.
A kreolok igen gazdag dalhagyománnyal rendelkeznek. Éppúgy, mint a cajunok, nagyon sok altatót vagy fais-do-do-t, szerelmes és házasságról szóló dalt énekelnek. Ugyanakkor hatalmas repertoárral rendelkeznek ételekről szóló, illetve szatirikus dalokból, tréfás dalokból, a nevetségesség azonban nem túl gyakran fordul elő a cajun dalokban.
Ahogy a francia anyanyelvű amerikaiak, a kreolok is tartanak otthon esti mulatságokat és táncalkalmakat. A kreolok ezeket la-la-nak vagy zydeco-nak nevezik, s ezek az elnevezések egyben utalnak sajátos zenéikre is.

Louisianai zydeco zenészek. 1938. Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Zydeco_players_Louisiana_1938.jpg

A zydeco ugyanabból a zenei hagyományból nő ki, mint a cajun, csakhogy sok afro-karibi elem keveredik benne: afro-karibi ritmusok, illetve az afroamerikai blues elemei. A cajun two-step nevezetű tánc kreol változata a la-la, ami gyorsabb a cajun változatnál, és sokkal szinkópáltabb. Ugyanez elmondható a keringőkről is. A kreol zenében sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a ritmusra, kevesebbet az igen gyakran blues-hangnemű (pentaton) dallamra. A vidéki kreol zenekarok a cajunokhoz hasonló hangszereket használnak, egysoros gombos diatonikus harmonikát, hegedűt, valamint a frottoirt, ami tulajdonképpen egy fém mosódeszka (washboard), melyen gyűszűvel, kanállal, villával vagy üvegnyitóval zenélnek, ritmushangszerként használva azt. Városi zydeco zenekarok a hegedűt elektromos gitárral vagy szaxofonnal váltották fel, illetve a gombos harmonikát billentyűs harmonikával. A fém mosódeszka megmaradt ritmushangszernek, de a basszusgitár mellett használni kezdtek dobfelszerelést is. Az ilyen városi zenekarok a tradicionális kreol zene mellett játszanak rhythm and bluest, soult és más népszerű afroamerikai zenét is.
A New Orleans-i kreolok igen fontos szerepet játszottak például a jazz kialakulásában is. Minthogy nagyban kötődtek a nyugati, azaz a francia kultúrához (nyugati oktatásban részesültek, kultúrájuk szinte teljesen elnyugatiasodott), európai rézfúvós hangszerekhez is jóval hamarabb jutottak, mint más fekete társaik. A kreolok ezeken a hangszereken klasszikus, „egyenes”, európai fúvástechnikával tanultak meg játszani, ellentétben más helyi feketékkel, akik afroamerikai hangzásban gondolkodtak.

King Oliver Kreol Jazz Band-je. 1923. Forrás: http://www.archive.org/details/KingOliversCreoleJazzBand1923

A 19. század közepe táj a kreolok sorra alakították a katonazenekarokat, amelyek aztán mintául szolgáltak az általuk lenézett korai jazz együttesek számára. A kreol zenekarok igen fontos szerepet játszottak a helyi fehérek szórakoztatásában, szalonokban, estélyeken játszottak. Ez a kiváltságos helyzet azonban a század végi szegregációs törvényeknek köszönhetően megváltozott – a fekete kreolok elveszítették korábbi jó állásaikat, kiszorultak a magasabb színvonalú, jól fizető fehér szórakozóhelyekről, így kénytelenek voltak a külvárosi lebujokban az addig lenézett fekete társaikkal zenélni, ami ugyanakkor igen termékeny találkozásnak bizonyult. A tanult hangszeres együttesek repertoárja ekkor elkezdett folklorizálódni, azaz már népzeneként kezdték játszani a gyakran zeneszerzők által komponált darabokat, így azok az új zenei környezetben sajátos stílust alakítottak ki.