A narráció és verbalitás szerepe a burját kultúrában

A burját társadalom tekintélyelvű, ahol a normák, szerepek, parancsok, szabályok fontosak. Nagy jelentősége van az adott szónak, a szóbeliségnek, narratív meggondolásoknak. Az emberek, mikor mondanak valamit, elhiszik, hogy úgy is cselekednek (bár ez két különböző szféra a gyakorlat tekintetében). A tudás (a lexikai tudás) minden érvélés, verseny, meggyőzés, sértődés alapja. A kategóriákban való gondolkodás, az önkifejezés fontos. Hogy az emberek (a gyakorlatban) tesznek valamit, cselekszenek, már más kérdés. E tekintetben a zenekultúrát sem tekinthetjük kivételnek. A hangsúly a szövegekre, az éneklésre kerül, ez jelenti a tudás alapját.

A zenélésnek, a szövegnélküli zenének a tekintetben nincsen különösebb jelentősége, hogy beszélni lehetne, kellene róla. Nincsen zenész utha, csak eposzmesélő utha. Nem az egyes specializációknak (másokkal szemben), hanem a specializáció (és kategorizálás) tényének van jelentősége. Akinek uthája van az minden tekintetben utat engedhet véleményének, melyet szabadon ki is fejezhet. Az utha, az uthával kapcsolatos specializáció ad mintát ahhoz, hogy hogyan viszonyuljanak más, uthával nem kapcsolatos tevékenységhez, szférához. Az utha, bár tudáson (ősöktől való egyenes leszármazáson) alapul, képességet jelent a burjátoknál.

Epikus költészet:
Hatalmas jelentősége van a burjátoknál az eposzmesélés hagyományának. Anélkül, hogy teljes képet kísérelnék meg adni erről a hagyományról, néhány jellegzetességre szeretném felhívni a figyelmet. 1937 a sztálini represszió: a kulákok (módos gazdák) és a sámánok üldözése után, 1940-től pánmongolizmussal vádolták a burjátok értelmiség aktivistáit és ennek szellemében a második világháború után kerültek sorra az eposzmesélők is, mikor ellenük indult hadjárat (eposzmesélők ellenes mozgalom). Sztálin halála (1953) után ismét felértékelődtek az eposz mesélő hagyományok. Diószegi Vilmos 1957-ben ilyen körülmények között találkozott Apollon Apollonovics Torojevvel, a vak bulagat törzsbeli eposzmesélővel (KÉP: DIÓSZEGI ÉS TOROJEV). Torojev anyai nagyanyja is sok eposzt tudott (Geszer, Sandabaal Mergen, Uta Szagaan Bator). Mestere a jangut nemzetségbeli Saraldaj hübüün Sargal volt (1826-1911). Sokan gyűjtöttek tőle, többek között Nagyezsda Sarkasinova foiklorista, Diószegi Vilmos burjátföldi kísérője. Torojevtől 30 régi (tanult) üligert (eposzt: Geszer, Sono Bator, Altaj Sagaj Mergen), 14 új (általa kitalált) üligert, 88 régi népmesét, 34 új mesét és 5 más legendát, imát gyűjtöttek fel.

A francia etnológus Roberte Hamayon az Abaj Geszer Übügen eposz különböző helyi burját változatait elemezve arra következtetésre jutott, hogy az ehirit változatban egyenlőségi társadalomszerveződés elemei fedezhetők fel, melyek arra utalnak, hogy az ehiritek vadász-életformát folytattak. Ez sok ellentétes feltételezéssel szemben felveti azt, hogy az ehiritek evenkik (tunguzok) voltak és füvespusztai közegbe kerülve burjátosodtak el. A kilencvenes évek elején az Orosz Tudományos Akadémia Szibériai Tagozata Novoszibirszkben folklór sorozatot indított, melyben több burját kötet (eposz és népmese) is megjelent. Eposzmesélésre ma a kultúrházak adnak teret. A hajdan egész estés eposzokat ma néhány perces betanult számok formájában adják elő (HANG: BURJÁT EPOSZ).