Afroamerikai népzene. Az afroamerikai spirituálék története

Az afroamerikaiak vallásos népdalait nevezik spirituálénak. A népmesékkel együtt a spirituálék és a velük rokon népi eredetű műfajok – munkadalok, mezei kurjantások és természetesen a blues is – mind az afroamerikai kultúra alapját képezik. A legtöbbjük abból a korból származik, amikor az afrikaiakat az Újvilágba hurcolták rabszolgának. A spirituálé tulajdonképpen az afrikai és a keresztény vallási szimbólumok, illetve az afrikai és az európai zenei esztétika szintézise.
Az a folyamat is megfigyelhető a szövegeken, ahogyan az új vallás átvétele megtörtént. Az afroamerikaiak vallásos dalai eleinte kizárólag az afrikai örökségből származtak – a régi valláshoz kötődtek, régi isteneikhez, régi szertartásaik gyakorlásakor énekelték őket. Az Újvilágban azonban a feketék igen hamar átvették a fehér ember vallását. Ez bizonyos fokig az afrikai rabszolgák társadalmi jelenlétének tudatosításához is hozzájárult: amíg saját isteneiket tisztelték, a gazdáik minden általuk fontosnak tartott dolgot primitív ostobaságnak tartottak és üldöztek. Azzal, hogy átvették a kereszténységet, közelebb kerültek ahhoz a világhoz, amiben uraik éltek. A kereszténység felvétele eltávolodást jelentett Afrikától. A folyamat odáig vezetett, hogy a második, harmadik fekete generáció dalaiban már nem azért imádkozott régi isteneihez, hogy vigye haza őket Afrikába, hanem a „fehér Istenhez”, azért, hogy átkelhessen a Jordán-folyón, és megpillanthassa Urát. A keresztény vallás – és így a spirituálék éneklése is – tulajdonképpen a rabszolgák szabadságvágyának kifejezőeszközévé vált.
A szövegekben számos példát találhatunk a zsidó – mint üldözött nép – és az afrikai nép párhuzamaira. A megváltás számukra ugyanakkor a földi életben nem, csak a túlvilági életben tűnt lehetségesnek – ezt a hitet, vigaszt nyújtotta számukra a kereszténység. A halál éppen ezért ebben a kontextusban korántsem szomorú dolog, hanem inkább vidám. Ez nyilvánul meg a spirituálék jellegzetes élénkségében, vitalitásában, erejében, ritmikusságában is.
„A lélek nem száll le, csak ha énekeltek.” Ez az örökség még Afrikából származik – a feketék életében az afrikai vallásosság az életüket alapvetően meghatározó, folyamatosan jelenlévő kísérőjelenségnek számított. Ez a viszony a kereszténység felvétele után sem sokat változott, tiszteletüket, vágyaikat leghívebben dalaikkal tudták kifejezni. Ehhez pedig nem illettek a korábbi munkadalok, mezei kurjantások kezdetleges zenei formái, ezeket valóban énekelték. Minthogy maga a keresztény vallás is nyugati átvétel, a zenei forma is sok vonatkozásában az. Az európai és amerikai mintának azonban csak a felszíni formáit vették át. A ritmusok, a harmóniák teljesen afrikai eredetűek voltak, azzal a módosulással, amit az új, amerikai életforma hozott. Így pedig a spirituálé tulajdonképpen egy tősgyökeres amerikai dalforma, amit a fekete rabszolgák hoztak létre afrikai és amerikai-európai elemek összességéből. Eleinte természetesen énekeltek angol szöveget afrikai dallamra is, ugyanakkor ezek nagy része viszonylag hamar kihalt. Azonban van olyan, amelyik – ugyan módosulva – ma is ismert, a Swing Low, Swing Chariot című népszerű spirituálé.
Az első baptista és metodista prédikátorok hosszú, elnyújtott és hihetetlenül ritmikus szentbeszédeket mondtak. Ezek a prédikátorok énekesek voltak, akik olyan szenvedéllyel hirdették Isten igéjét, hogy a gyülekezetet feltétlenül magával ragadta az előadás. Az istentisztelet során a lelkipásztor által feltett kérdésekre a gyülekezet felelt – ez egyrészt az Afrikából örökölt felelgetős formára nyúlik vissza másrészt a katolikus vallási tanítás katekizmushagyományára, amely szintén kérdés-felelt szerkezetű. A forma túlsúlya azonban az afrikai hatás erősségére utal. Ugyanígy megjelenik a feketék spirituáléiban az afrikai zene ritmikussága, szinkópálása, polifóniája, megjelennek az elcsúsztatott hangsúlyok, a jellegzetes énekhangszín és a vibrátó, ami még a fehér vallásos népénekeket vagy egyházi énekeket is spirituálékká tette. Amikor átvettek egy fehér dallamot, a pentaton hangsort afrikaira „ferdítették”: bizonyos akkordokat vagy hangokat kissé följebb vagy lejjebb énekeltek. Ezek a jellegzetességek később a világi zenére is hatottak, a new orleans-i hangszeres jazz első darabjai gyakran vették alapul a korai néger istentiszteletek szólamait.