Angol népzene Észak-Amerikában. A broadside-ok zenei jellegzetességei

Az amerikai broadside-ok zenéjének stílusa olykor megegyezik az angol broadside-okével, azonban legtöbbször jóval modernebb. Általában hétfokú skálára épülnek, dúr vagy moll hangneműek, , ellentétben a régebbi balladák zenéjével, ahol a modális hangsorok gyakoribbak. A ritmus sokkal változatosabb, mint a Child-balladákban, noha általában valamelyik közkedvelt 18-19. századi metrum alakját veszik fel: 3/4, 4/4, vagy 6/8. Miközben a „Régi Világ” brit balladáit nagyrészt hármas metrummal énekelték, az amerikai hagyományba bekerülő és az újonnan keletkező balladák ritmusa a 4/4 felé tolódik el. Az egyéb dalokra jellemző szokatlan zenei metrumok ritkán köszönnek vissza a broadside-okban. A poétikai metrum mindenesetre változatosabb ezekben, mint a régi balladákban. A melodikus ív és az egész forma nagyon eltér a korábbiaktól, valamint hangszeres kíséret tartozik hozzájuk. A 18-19. század populáris zenéjét erősen meghatározta a természetes harmónia, s bár a broadside-ok dallamait ez a zenei stílus jellemzi, a kíséret egyáltalán nem tesz eleget a dallam harmóniabeli követelményeinek.
Mivel a ballada szövege és a hozzá tartozó zene nem csiszolódott egymáshoz, sokszor megesik, hogy a szövegekhez csak egy dallam járul, vagy akár a dallam teljesen független a zenétől. Ha az énekes esetleg elfelejti a dallamot, de a szövegre emlékszik, akkor előfordul, hogy egy másik dallammal énekli, aminek ugyanaz a ritmusa, mint a korábbinak. Ez az, ami lehetővé teszi a balladaköltészet egyszerű és tartós sémáit. Néha egy dallam valamelyik részét új szöveghez társítják. Ez történt az eredetileg brit broadside, a The Pretty Mohea négy sorával. A dallam utolsó két sora levált, és az On Top of Old Smoky szövegéhez járult, így egy amerikai dal része lett, amely aztán a hillbilly hagyományban vált népszerűvé. Magától értetődő, hogy a zene és a nyelvi versszak között számos metrikus, ritmikus és strukturális párhuzamnak kell lennie. A kapcsolat azonban sokszor további párhuzamokat eredményez, ilyen a szavak tartalma és a zenei forma közötti analógia. Ez nem magyarázható pusztán a hangszínnel vagy a zene szavakat és gondolatokat reprezentáló erejével. Érdekes ebből a szempontból a The Gipsy Laddie, amelyben a zene és a szöveg igen jól illeszkedik egymáshoz, ugyanakkor a balladák ebből a szempontból nagyon eltérő képet mutatnak.
A The Gipsy Laddie zenei képlete a következő betűsorral írható le: A1A2A2,1. A második és a negyedik frázis legtöbbször azonos, a legfontosabb tényező, amiben a negyedik sor eltér a többitől, hogy egy oktávval lejjebb van. A nyelvi versszak ugyancsak négy sorra tagolódik, tartalmát számos módon lehet zeneileg interpretálni: (1) az utolsó frázis a versszak dramatikus tetőpontja, zenéje a többi sorhoz képest egy oktávval lejjebb előadott, nyugalmi állapotból indul. (2) A szöveget két egyenlő részre lehet osztani, az első tele van olyan kifejezésekkel, mint a „last night”, a második pedig a „tonight” szót emlegeti. A zene is szimmetrikus, az első felét ismétli meg a második, amely csak az oktávváltásban tér el. (3) Az első és a harmadik sor összetartozik, mivel mindkettő azt a helyet írja le, ahol „she” (a lány) alszik, a második és a negyedik sor pedig azt fejti ki, hogy ki az, aki alszik. Ezt a tagolást tükrözi a zene is, az első és a második sor azonos (A1), valamint a második és a negyedik is nagyon hasonló (A2). A zene és a szöveg ilyen mértékű egymáshoz igazítása, noha nem tudatosan történt, azonban a ballada fennmaradásában talán mégis fontos szerepe volt. A hallgató számára nem rögtön, csak a részek elemzése után válik nyilvánvalóvá ez a tagolás. Hatása mindenesetre első hallásra is érzékelhető, és talán valóban esztétikai tényezők alakítják úgy a dalt, hogy létrejöjjön a dallam és a szöveg kohéziója. Hangsúlyozni kell, hogy a példában bemutatott párhuzamok csak az első versszakban (amelyet a dal legvégén is megismételnek) jelentkeznek, a további versszakok nem követik ezt a struktúrát.