Angol népzene Észak-Amerikában. Az amerikai angol balladák zenei jegyei, előadásmódja

Számos angliai ballada a 15–16. századból származik, részben népi eredetűek, azaz nem professzionális dalszerzők produktumai, ugyanakkor vannak olyan balladák, melyek szövegileg és zeneileg sem népi eredetűek. Ennek ellenére ezek a dalok is a néphagyományhoz tartoznak, és keletkezésüktől függetlenül, hamar fölvették azokat a jellegzetességeket, amelyeknek köszönhetően népzeneként definiálhatjuk őket.
Az amerikai ballada meghatározása szerint olyan narratív ének, amelynek hosszúsága 5-től 20 strófáig terjed. Sokféle metrum jellemzi őket, mégis a legáltalánosabb a négysoros jambikus versszak, amely soronként váltakozva 4-3 hangsúlyos szótaggal operál. Sok balladában van refrén, amely néha teljesen független a történettől.
Lehetséges, hogy a balladák valamikor régen, a tánchoz szolgáltak kíséretként, ahogy Skandinávia egyes részein, például a dán Feröer-szigeteken ez a szokás még mindig eleven.
A legrégebbi balladák narrátorai, akárcsak az eredeti brit hagyományban, általában nem foglalnak állást, érzelem nélkül, tárgyilagosan éneklik el az eseményeket, énekük dallamában nem jelenik meg a tetőpontokat tárgyaló és a mellékszálat mesélő versszak közötti elkülönítés. Az előadás zenei oldala egyszerre rideg és nyugodt, nem ábrázolja a történet dramatikus és érzelmi lüktetését. Úgy tűnhet, ez csökkenti a ballada hatásosságát, valójában azonban fokozza az előadás művészi értékét.
A balladák nyelvezete az amerikai köznyelv és a korábbi angol irodalmi nyelv sajátos keveréke. Az olyan 17. századi fordulatok, mint a „lily-white hand” és a „milk-white steed” mellett, olyan amerikai mondatfoszlányokkal is találkozunk, mint a „Stay here you dear little babe and keep your pa company” (House Carpenter).
A régi angol balladák zenéje a reneszánsz és a középkor zenei stílusát őrzi, valamint egészen közeli rokonságot mutat más európai területek népzenéjével. A 18–19. századból származó darabok kivételével, a dallamok nagy része nem hétfokú, csupán öt- vagy hatfokú skálát használ. A legtöbb dallam modális, azaz nem dúr vagy moll hangnemben szól, nem a funkciós harmóniai szerkezet határozza meg dallamvonalukat, éppen ezért sokszor hiányosnak vagy befejezetlennek érezzük az adott dallamot. A mixolid, dór és eol hangsorok a legkedveltebbek a ión után. A dallamok melódiája sokszor a középrésznél közelít a tetőponthoz, majd fokozatosan ereszkedik vissza a záró hangra.
A balladák ritmusa jelentősen függ a szavak ritmusától. A négy jambust tartalmazó sor olykor a következő ritmushoz illeszkedik úgy, hogy minden jegy körülbelül ugyanannyi ideig tart:

Máskor azonban a második vagy negyedik hangsúlyos szótag, amely a sorban záró helyet foglal el, a hang értékét a következőképpen nyújtja meg:

A Lord Bateman korábbi példájában is ezt figyelhetjük meg. A daktilikus (egy hosszú, két rövid szótagból álló négy morás versláb) sorokat a következő ritmussal szokták kísérni:

Amerikában bizonyos énekesek, akik angol balladákat adnak elő, nagyon díszes stílusban énekelnek. Ez a stílus főként az északon élő idősebb emberekre jellemző. A díszítések leggyakrabban a hangsúlyos vagy hosszú hangoknál jelentkeznek. A díszítések rövid, ritmikus és jelentés nélküli hangokból állnak, megfelelnek a komolyzene díszítő hangjainak. Lényegi összetevői annak a lassú éneklésnek, ami nemcsak Amerikában, de számos európai népzenében is megtalálható, és amit parlando-rubato stílusnak neveznek. Az énekhang feszessége az alapja ennek a stílusnak, amelyet az énekesek tudatosan vagy nem tudatosan használnak. Főként a régebbi balladák stílusához tartozik, míg az újabb dalokban csak ritkán fordul elő, még akkor is, ha mindkét fajtát ugyanaz az előadó énekli.
A legtöbb balladát kíséret nélkül adják elő az Egyesült Államokban. Ugyanakkor néhány régióban nagyon is népszerű a kíséret, míg bizonyos helyeken kivételesen ritka.