Az etióp térség népeinek kultúrája
Etióp térség alatt mind földrajzilag, mind kulturálisan egy igen változatos régiót értünk. A mai Etiópia területén számos olyan népcsoport él, melyek lakóhelye átnyúlik a szomszédos országokba, úgymint Szomáliába, Eritreába, Szudánba, illetve Kenyába. Annak ellenére, hogy az itt élő csoportok nagyszámban vettek át egymástól különféle kulturális, zenei és tárgyi (beleértve a hangszereket is) javakat, ma már nehéz lenne megállapítani azok eredetét, a szerteágazó kulturális gyökerek miatt az összkép ugyanis rendkívül tarka. A változatosságot tovább fokozza az is, hogy a térségnek sem a vallási, sem az életmódbeli, de még csak a földrajzi térképe sem egységes.
Vallásukat tekintve jelentős számban élnek a térségben az Etióp (eritreai) Ortodox Egyház tagjai, protestánsok, az újprotestáns egyházak követői, katolikusok, muzulmánok (főleg szunniták), a hagyományos vallások követői és kis létszámban zsidó vallásúak.
Az etióp, illetve eritreai ortodox kereszténység elsősorban az etiópiai amhara és az eritreai/etiópiai tigrinya népcsoportok körében terjedt el, így követői száma az összlakosságnak hozzávetőlegesen a felét teszi ki. A kereszténység története a régióban egészen az i. sz. 4. századig nyúlik vissza, amikor az akkori akszumi uralkodó, Ezána és udvara szíriai hatásra keresztény hitre tért. Az egyház névleges vezetője évszázadokon keresztül a mindenkori alexandriai kopt pátriárka volt, akinek feladatai közé tartozott, hogy az etióp egyház élén álló püspök személyéről gondoskodjon. Az egyházi liturgia és a keresztény vallási szokások a szerteágazó befolyásoknak, valamint a térség földrajzi elszigeteltségének köszönhetően igen sajátos formát öltöttek, melyben a szír és örmény hatások mellett, zsidó és afrikai elemek is fellelhetőek. Az egyházi zene megalkotását Yared diakónusnak tulajdonítják, aki állítólag az i. sz. 6. században fektette le az alapjait. Ennek eredeti formáját aquaquamnak hívják. A ma ismert egyházi zenei formákat együttesen a mezmur szó jelöli. Ez a dobokra épül, melyek állandó kísérői a templomi liturgiáknak és az ünnepi eseményeknek. A kizárólag geez nyelvű (valaha beszélt sémi nyelv, amit mára már csak az egyházi liturgiában használnak) énekek tudói a papok, amiből következik, hogy csak férfiak hangján hallhatók. A templomban ezt leggyakrabban nagy méretű dobok (koboro), a vélhetően egyiptomi eredetű fémcsörgők, taps és a nők ululálása kíséri. Az egyházi éneklésnek elengedhetetlen kelléke továbbá az imabot, mely a tapskísérettel és dobbal együtt az ütemet adja. Vallásos énekek ugyanakkor nem csak a templomban hangzanak fel, ugyanis a papok feladata, hogy jelenlétükkel megszenteljenek bizonyos eseményeket, így például esküvőket, keresztelőket, temetéseket, ám mindezek közül az esküvőn és keresztelőn hangzanak el liturgikus énekek, amiket a jelenlévők tapssal kísérnek. Az ének alatt mással foglalkozni vagy beszélgetni, akár a templomban, akár másutt, nem illik.
A protestáns, az újprotestáns és katolikus vallásokat jóval kevesebben vallják magukénak, megközelítőleg a lakosság 10 százaléka. A katolikus és protestáns vallások jellemzően olyan népcsoportok körében hódítottak, melyek korábban hagyományos hitüket követték. A karizmatikus egyházak ugyanakkor különböző területekről leltek követőkre, annak ellenére, hogy jelenleg Eritreában a működésük tiltott. A protestáns és katolikus énekek, zenék jellemzően magukba olvasztották az ortodox hagyományokat és a modernkori zenei elemeket.
A második legjelentősebb vallás a régióban a muzulmán, ami becslések szerint 40 százalék körül mozog. Az iszlám már a 7. században megérkezett a Vörös-tenger partjai felől, és hamarosan a bentebb fekvő területeken is megjelent, miközben az amhara és tigrinya népcsoportok megőrizték keresztény hitüket. Az iszlám előretörésével és terjedésével a kereszténység visszaszorult a magasföldi régiókba, és teljesen elszigetelődött. Az iszlám éppen ezért folyamatos fenyegetést jelentett a keresztény enklávéra nézve, ami bástyaként állt helyt még a legjelentősebb muzulmán hódítások időszakában is a 16. században. Etiópia állammá fejlődésében elsősorban a keresztény csoportok vállaltak szerepet, míg a muzulmán etnikumok által lakott területeket meghódított és meghódítandó területeknek tartották. Amint a 19. században az etióp uralkodó kiterjesztette befolyását a déli területekre, elsősorban II. Menelik ideje alatt, a központból hű katonák és adminisztrátorok érkeztek, akik magukkal hozták nyelvüket, tudásukat, vallásukat. Ez némi keveredést eredményezett, mind az egyének, mind a kultúrák között. Északkelet-Etiópiából, Wollo tartományból eredeztethető a manzuma, egy muzulmán zenei forma, amit bár korábban csak amhara nyelven énekeltek, a későbbiek folyamán harari és jimmai népszerűségének köszönhetően oromo nyelven is elterjedtté vált.
Másik csoportot alkotnak a falasák, akiket afrikai zsidókként is ismernek. Számuk mára már egészen megcsappant részben az erőszakos keresztény térítéseknek, részben pedig az 1980-as és ’90-es években kezdeményezett izraeli (re-)patriálásuknak köszönhetően. Ugyancsak állandóan csökken az animista, hagyományos vallások követőinek száma, de számuk még mindig közel 1,5 millióra becsülhető.
Az etióp térség lakóit nyelvi hovatartozásuk alapján három nagy csoportba sorolhatjuk: sémi, kusita és nílusi nyelveket különböztethetünk meg. Ezek a csoportok hozzávetőlegesen egy-egy kulturális térséget, kulturális magot is jelölnek. Vélhetően a térség legkorábbi lakói a nílusi nyelveket beszélők voltak, akik mára már a legcsekélyebb számban képviseltetik magukat. Rájuk telepedhettek a kusita nyelveket beszélő csoportok, akik keveredtek az i. e. I. évezred során ide érkező sémi nyelvű népességgel. Sémi eredetű nyelvek az amhara, tigrinya, illetve a tigre, beszélőiket gyakran ugyanezekkel az elnevezésekkel etnolingvisztikai csoportokként különböztetik meg egymástól. Így az amharák és tigrinyák többségükben keresztények, a tigrék pedig muzulmánok. A muzulmán amhara és tigrinya családokat jibirtikként tartják számon, de nekik se nyelvük, se kulturális szokásaik (eltekintve vallási gyakorlatuktól) nem tér el a többségi keresztény szomszédjaikétól. A tigre nyelvet használók főként állattartással foglalkoznak, és Eritrea északi részén élnek. A tigrinya nyelvet beszélők nagyrészt letelepedett, földműves csoportok, akik az etióp magasföld eritreai és etióp oldalán egyaránt megtalálhatók. Az amharák a tigrinyákhoz hasonlóan zömében földműveléssel foglalkoznak, és az etióp magasföld központi és déli régióiban élnek. Tőlük délre és keletre elszigetelt sémi csoportokat alkotnak még a guragék és hararok.
|
Krar | |
|
| |
| Név | Krar |
| Dátum | |
| Zenei kultúra | etióp |
| Hangszercsoport | Kordofon hangszerek |
| Forrás | Fotó: Temesgen. |
Az etióp magasföld szekuláris zenéjén az egyházi zene hatása éppúgy érződik, mint az arab és az afrikai zenéké. Egy avatatlan fül számára talán az arab befolyás érződik leginkább. A leggyakoribb hangszerek a dob (kebero), ami a táncos ünnepek alkalmával sokszor egyedül is megállja helyét. Szintén nagyon gyakori az öt-, illetve hathúrú líraszerű krar, ami alkalmanként az utcákon is felcsendül. Ugyancsak népszerű az egyhúros, vonós meszenko vagy wata, ami a ma már kevésbé ismert azmarik, vagyis vándor zenészek hangszere volt. Az azmarik szókimondó és bölcs, humoros, szatirikus és alkalmanként vulgáris, hangszerrel kísért versekkel, prózákkal szórakoztatták a hallgatóikat, akár a királyi udvarban, akár a kereskedőket hosszú útjaik során. Ma már a legtöbb azmarit az esküvőkhöz hívják, illetve a legnépszerűbbek bárokban is fellépnek, ahol stand-up comedy-hez hasonlóan szórakoztatják a közönséget.
Kusita nyelvek az agau, bedzsa, afar, galla (oromo), szidama és a szomáli. E nyelvek beszélői között találhatunk keresztény, muzulmán és animista hívőket is, illetve hagyományos megélhetési módjuk is változatos képet mutat. Népi és zenei hagyományukat tekintve a kusita nyelveket beszélő törzsek jelentősen eltérnek egymástól, ami részint a földrajzi távolságnak, a gyakran áthághatatlan folyóknak és a hegyvidéknek tulajdonítható. Ugyanakkor bizonyos átfogóan jellemző jegyek is felismerhetők. Társadalmuk korosztálycsoportokra épül, a dél-etiópiai kusiták nagyrészt földművelők, és tevékenységeiket munkadalok kísérik. Széles körben gyakorolják azt a szokást, hogy a közösségek tagjai eléneklik saját személyes történetüket, olykor az őseik migrációjával kezdve, ami így egyfajta tudatos őrzése a múltnak, melyben a jelentős eseményekről emlékeznek meg, mintegy értelmezést adva jelenüknek. A hangszerek különös egységességet mutatnak. Többnyire a krart, a líraszerű pengetős hangszert, a meszenkót, az egyhúrú vonóst és a furulya, duda különböző típusait ismerik. A kusita zenei előadásokban visszatérő elem például az előadót spontán kórusként kísérő közönség.
A nílusi nyelveket beszélők között említhetjük a kunamák és narák csoportjait, de összességében ez a nyelvcsoport se számát, se politikai szerepét tekintve nem számottevő. Vallási és életmódbeli térképük ugyancsak megoszlott.
