Fekete népzene általában az Egyesült Államokban
Észak-Amerika fekete közösségeinek zenei fejlődése eltérő úton haladt, mint más afrikai és afroamerikai csoportoké. Az afrikai törzsi csoportokhoz képest, amelyek inkább zárt törzsi közösségekben éltek, a feketéket Nyugat-Indiából vitték az Egyesült Államokba, ahol az afrikai kultúra elemei már eleve elkezdtek eltűnni, illetve átalakulni. Az amerikai kontinensre tehát már ezek az éppen átalakuló kultúrával rendelkező csoportok (amennyiben rabszolgák csoportjait tekinthetjük heterogén csoportnak) érkeztek, akiknek hirtelen együtt, szoros kulturális érintkezésben kellett élniük fehér uraikkal. A nyugat-afrikai vallási rítusok túlélése bizonyos fokig biztosított volt Latin-Amerikában, köszönhetően annak, hogy ezek egyes elemekben hasonlítottak az ottani római katolicizmusra. Így például a katolikus szentek és az afrikaiak által tisztelt istenek párhuzama azért segítette a kereszténység átvételét, mert a régi istenek helyébe a szentek léptek, a keresztény Isten pedig az afrikai főisten/főistenek helyét vette át a vallási hierarchiában. Az átvétel így sokkal könnyebben ment végbe, mint az Egyesült Államokban, ahol a protestáns felekezet hatása jóval negatívabban hatott az afrikaiak vallási életére, ezen keresztül pedig kultúrájára: megsemmisítette a nyugat-afrikai vallások néhány, ha nem a legtöbb gyakorlatát – tekintve, hogy a protestáns vallásban nincsenek szentek, így nem voltak közös elemek sem. Emellett a folyamatban igen fontos szerepet kapott az is, hogy a katolikus vallásban sokkal több a közösségben megélhető vallási ceremónia, ünnep stb., mint a protestánsban. A katolikus hit közösségibb, a protestáns individuálisabb. Nyilván a közösségben élhető hit sokkal közelebb állt az afrikaiak kultúrájához, szokásaikhoz.
Ennek ellenére az afrikai örökség főbb struktúrája megmaradt, és noha az Egyesült Államokban felhangzó fekete népzene nagy része nem úgy szól, mint az afrikai zene, abban az értelemben, ahogy Haiti vagy Bahia vallásos zenéje, mégis tartalmaz számos afrikai stílusjegyet. Igen fontos, hogy az afroamerikai zene viszonylag szabadon fejlődhetett, így például a felelgetős formula egyszerű, archaikusabb változata ritkán található meg az Egyesült Államok fekete dalaiban. A jelenség eredeti funkciója – lényegében a változás/cserélődés, a dallam feldarabolása/felosztása az énekes és a kórus között, illetve az improvizatív variációk segítése – úgy tűnik, hogy egy alternációt és improvizációt magában foglaló gyakorlathoz vezet az afroamerikai zenében is. Ez történik a jazzben, egy darabnak különböző szólisták közötti felosztásakor. Ebből alakult ki tulajdonképpen a jazz lényege, az improvizatív variációk alapelve, azaz az improvizáció.
Ehhez hasonlóan, a ritmus jelentősége a nyugat-afrikai zenében az amerikai fekete zene hagyományának a részévé válik, noha az észak-amerikai fekete népdalok ritmusstruktúrája nagyon messze áll az afrikaitól.
Gyakran említett karakterjegye az afroamerikai zenének az úgynevezett „blue note”, a tompa, vagy időnként kicsit alacsonyabb harmadik és hetedik fok a dúr skálában. A jelenség eredete az afroamerikai zenében nem ismert, nem lehet bizonyossággal Afrikához kötni. Ha valóban afrikai eredetű, akkor az amerikai és az afrikai skálák közötti különbségeket meg lehetett volna határozni a két korpuszban. Az is lehetséges, hogy a jelenség a városi afroamerikaiak között alakult ki, és szállt le a népzenei repertoárba. A harmadik és hetedik fok eltérő intonációjára mindenesetre van jellemző példa az arab, illetve török makámokban is, aminek valószínűleg nincs közvetlen kapcsolata az afroamerikai zenével. Ez tehát egy igen széles körben megfigyelhető, poligenetikus (több helyen egymástól függetlenül kialakuló) jelenség, ami megtalálható az afroamerikai zenében is.
Az afroamerikai népdalénekesek éneklési módjában jellemzőek az afrikai éneklési stílusjegyek; a nagyon laza, nyílt éneklési mód időnként keveredik a szándékosan érdes, rekedt és nyers hanggal. Ez nagyon hasonlít az – akár mai – afrikai énekléshez, és igencsak különbözik az inkább feszes torkú énekléstől, ami a déli fehéreknél jellemző. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs bizonyíték annak alátámasztására, hogy a különbség örökletes lenne. Valószínűbb, hogy az afrikai zenei ideálok folytonosságának köszönhető ez a jellegzetesség, és összefügg a két kultúra, az afroamerikai és az angol-amerikai kultúra korábban már említett elemeinek a különbségével.
Sok beszámoló áll rendelkezésünkre a déli területek 19. századi zenei gyakorlatáról: az akkor meglévő afrikai eredetű rítusok és rítus-zenék hasonlóak azokhoz, amelyek még a 20. század fordulóján is léteztek Brazíliában, és a Karibi-térségben. A munkadalok közül sok a ritmikus, ami a csoportban végzett kemény munkát kísérte, ugyanakkor vannak lassú és bágyadt típusok is, mint például a field blues. A munkadalok tempós, magával ragadó ritmusa rokonítható az Afrikában használt hasonló dalokkal, amelyek az evezést, illetve az egyéb társas munkákat kísérték, ugyanakkor ezek eredhetnek az angol munkadalokból is éppúgy, ahogyan a tengerészdalokból. A tánc- és játékdalokat – amelyek rokonságot mutat a fehérek „playparty” dalaival – pihenés idején énekelték. Néhány narratív dalt – amelyek az angol-amerikai broadside balladák közül vagy az afrikai énekes hagyományból származnak, még mindig énekelnek, és talán még népszerűbbek, mint egykor.
A rövid mezei vagy utcai kiáltások (cries) vagy kurjantások (hollers), amelyek szimpla, ismételt és variált zenei sorokból állnak, szintén fontos elemei a fekete zenei repertoárnak.
