Hangszerek Írországban
Kevés az olyan hangszer, amelyen ma is hagyományosan játszanak, ami mégis ilyen, az a hegedű.
A képen a híres hegedűs, Kevin Burke látható, forrás: http://www.loftusmusic.com/html_bios.html
a fa harántfúvós(FOGALOMMAGYARÁZAT, HARÁNFÚVOS HANGSZEREKRŐL SZÓLÓ SZÓCIKKEK) fuvola, a síp (Ír fuvola, furulya: SZÓCIKK, EGYÉB OLYAN SZÓCIKKEK, AMELYEK HASONLÓ HANGSZERKRŐL SZÓLNAK) (hatlyukas furulya – whistle);
Forrás: http://claddaghrecords.com/WWW/catalog/product_info.php?products_id=52 a duda (DUDÁRÓL SZÓLÓ EGYÉB SZÓCIKKEK);
Liam O’Flynn, forrás: http://www.taramusic.com/biogs/liamobg.htm koncertina (Harmonikafélék; Koncertinafélék: SZÓCIKKEK)
Noel Hill, forrás: http://www.gradam.ie/index.php/winners-2011/noel-hill-tg4-traditional-musician-of-the-year/?lang=en és a diatonikus harmonika (Harmonikafélék; Koncertinafélék: SZÓCIKKEK).
Bobby Gardiner , forrás: http://irishsocietyabudhabi.com/wp/?tag=irish-music Használatuk legtöbbször a szórakozáshoz, szórakoztatáshoz kötődött, rituális jelentőségtől mentesen. A korai irodalom sokszor emlegeti a középkori hangszereket, beleértve a hárfát (Az ír zene megújulása I.: SZÓCIKK) (cláirseach or cruit) is, noha a cruit,
Cruit, forrás: http://www.terrasoft.hu/kultura/kaboca/lyratort/ a korábbi kifejezést más hangszerekre használták, még a hárfa előtt,
Forrás: http://usfoto.eu/image/60a87694/ ezért bizonytalan, hogy mire vonatkozik pontosan. A legkorábbi még létező középkori hárfát Brian Boru után említik, akit 1014-ben öltek meg. Mutatja szilárdságát, hogy rézdrótból készült húrokat használtak, amelyeket hosszú körmökkel pengettek – ezt a technikát a legöregebb hárfás használta, Dennis Hempson a Belfast fesztiválon 1792-ben. Az 1800-as évektől az ír hárfákat a régi modellek szerint újra bélhúrokkal készítik. 1960-tól, néhány hangszerkészítő nagyon pontosan újraalkotta a középkori hárfát, így hangja sokkal erősebb, mint a modern változatoké. A tiompán, a régi ír timpan nem dob volt, ahogy a latin tympanum sugallná, hanem egy pengetős vagy vonós chordophone (FOGALOMMAGYARÁZAT) hangszer. A hárfához hasonlított, sokszor említik az irodalmak, de még a hárfa előtt eltűnt. Ebből a fajtából a hegedűn kívül semmi nem maradt meg, amit a középkori szövegek említenek. Erre a tényre Buckley figyelt fel 1978-ban. A középkori szövegek megemlítik még a fúvós hangszereket, ilyen régi ír maradvány a bronzkürt (ESETLEG MÁS SZÓCIKKEK, AHOL SZÓ LEHET RÓLA), amit természetesen vadászatkor vagy háborúban használtak.
Forrás: http://www.sheshen-eceni.co.uk/pre_historic.html A feadán, cuisle és a píopaí kifejezések kölcsönösen vonatkoztak a furulyára, a dudára vagy fuvolára és nem fújtatós dudára. A 20. század második felében Dublinban, egy ásatáson előkerült néhány 12. századi csontsíp. A középkor végén a hárfát és a dudát egyre kevésbé használták Írországban: magasabb körökben a szájfúvós dudák váltak népszerűvé, amelyeket ebben az időben harci dudáknak (SKÓT SZÓCIKKEKBEN ERRŐL VAN SZÓ) hívtak, mivel a háborús ünnepléseknél vagy temetéseknél használták, azonban ezek is hamar eltűntek, mivel használatukat a közösség már nem igényelte az 1600-es években. Az 1700-as évek közepén a harci dudákat
Forrás: http://www.pipers.ie/home/Resources_History%20Pipes.htm felváltották a fújtatós (FOGALOMMAGYARÁZAT) „union” dudák (későbbi uilleann pipe-ok), amelyek két oktávosak voltak, puhább hangjuk volt (házi használat miatt), és továbbfejlesztésre is alkalmasak voltak. A fújtató (FOGALOMMAGYARÁZAT) használata kontinentális újítás volt. Az ulleann pipe-ok új tulajdonságokat vettek fel, és így az egyetlen hagyományosan ír hangszerré váltak. Ahogy a harci dudáknak korábban, most ezeknek lett három bordójuk (MÁS SZÓCIKKEK, FOGALOMMAGYARÁZAT), amelyeket oktávra hangoltak. Ezekhez járult a három sípszár (MÁS SZÓCIKKEK, FOGALOMMAGYARÁZAT) (regulators-légszabályozó), amelyek mindegyikén volt néhány fémkulcs. Ezek használata opcionális maradt, néha inkább ritmikus funkciót látott el, mint harmóniabelit. A játékstílus talán legató (FOGALOMMAGYARÁZAT) lehetett, nyitott ujjakkal, vagy staccato (FOGALOMMAGYARÁZAT/ MÁS SZÓCIKKEK) zárt/szoros („tight”) ujjakkal. Az ír dudák ma már mind fújtatósak: a szólamsíphoz és a bordóhoz még társul két vagy több sípszár, kulcsokkal, amelyeket légszabályzónak hívnak, a játékos képzettségétől és hajlandóságától függően csuklóval lenyomhatók, így egy ritmikus harmóniakíséretet lehet velük játszani. A bordósípok D, d és d’ hangolásúak. Az uillean pipe-ok felépítése és karbantartása a többi hangszerhez képest bonyolult, a játéktechnika összetettsége pedig sok kérdést vet fel, többek között e kérdések, problémák megvitatására alakult a Na Píobairí Uilleann (Irish Pipers' Society). A 20. század folyamán olyannyira lecsökkent a használata, hogy a kihalás fenyegette, de az 1970-es évekbeli „revival”(MÁS SZÓCIKKEK/FOGALOMMAGYARÁZAT) hatásosnak bizonyult a duda esetében is, így nemcsak Írországban, hanem Angliában, Európában, Amerikában és Ausztráliában is megmaradt a zenésztársadalom számára. 1674-ben egy látogató a vasárnapi tánc kapcsán tesz említést a hegedűről. A hegedű (amelyet mindig fiddle-nek – népi hegedű – hívnak hagyományosan), amelynek jellegzetes hangja közkedvelt volt Dublinszerte, és amelyet komponálásra is használtak, átszivárgott a populáris hagyományba. Ezen a hangszeren nem klasszikus stílusban játszottak: ma sem játszanak rajta a mai klasszikus játékmód szerint. Az, ahogy megszólaltatják, sokkal inkább hasonlít a barokk (FOGALOMMAGYARÁZAT/ MÁS SZÓCIKKEK) hegedülési módra. Az északiak a „megütött” hangot kedvelik, és egyre kevésbé preferálják a legatót (FOGALOMMAGYARÁZAT). A hegedűjáték valamivel jobban fennmaradt, mint a dudajáték egészen a 20. század második felére bekövetkező újjáéledésig (LÁSD MÉG REVIVAL). Regionális különbségek maradtak meg Kerry-ben, Sligóban és Donegalban (TÉRKÉP). Michael Coleman – aki eredetileg sligoi és az Egyesült Államokba emigrált – hegedűjátéka a legjobb példa arra a hatásra, amit az 1920-as 30-as évek amerikai lemezkiadói tettek az ott élő ír zenészekre. Coleman hatása még ma is érződik az írországi repertoáron és stíluson. A sípokat (MÁS, E HANGSZERFAJTÁRÓL SZÓLÓ SZÓCIKKEK), vagy végfúvós (MÁS, E HANGSZERFAJTÁRÓL SZÓLÓ SZÓCIKKEK) furulyákat sokáig használták, de az első jelentős említés a fuvolajátékról az 1700-as évekből való, amelyhez az úgynevezett német fuvolát (Ír fuvola, furulya SZÓCIKK) használták. Ez billentyűs koncertfuvola volt, amelyet az ír zenészek ekkortól kezdenek el használni és használják egészen a modern időkig, a teljes billentyűzetű, vagy egyszerű billentyűzetű változatot. Ahogy a nyílt vagy zárt játékstílus (LÁSD UGYANEZ A SZÓCIKK, KORÁBBAN) a dudánál ismert, a fuvolánál és a sípnál is van legató és nem-legató stílus. A fuvolahasználat jelentős Sligóban, Leitrimben, valamint Roscommon, Galway (Connaught), Clare (Munster) és Fermanagh (Ulster) (TÉRKÉP) környékén. A rendezvényeken és versenyeken használják a billentyű nélküli fuvolákat, pikolókat (ESETLEG FOGALOMMAGYARÁZAT), ezeken a mindennapi életben azonban csak ritkán játszanak. Ulsterben (TÉRKÉP) nagy két-fenekű „Lambeg” dobbal kísérik a fuvolajátékot. Sokkal szélesebb körben használják a „tin whistle”-t vagy penny whistle-t, (Ír fuvola, furulya SZÓCIKK) ami sokáig csak tanulóhangszer volt, de vannak igen magas szinten játszó előadók is, ilyen Mary Bergin és a későbbi Micho Russell , akik különböző stílusokban játszanak a hangszeren, valamint a kortársak közül kiemelkedőnek számít Cormac Breatnach , Mike McGoldrick és Brian Finnegan tevékenysége. A melodeon (box), a koncertina és a szájhamonika, azaz a free-reed hangszerek (Harmonikafélék; Koncertinafélék SZÓCIKKEK), amelyek attól függően adnak ki különböző hangokat, hogy a levegő odafelé vagy visszafelé áramlik át a rezgő nyelveken, az 1800-as évekig voltak használatban. Ekkor a melodeon helyét nagyrészt átvette a kétsoros diatonikus harmonika, s emellett játszottak billentyűs harmonikán is. Minden ilyen free-reed hangszert, a billentyűs harmonika kivételével egyszólamú hangszerként tartottak számon, harmóniabeli adottságaikat pedig a dudához és a hegedűhöz hasonlóan használták fel. A hangszeres hagyományok közül, főként a hegedű hatott az koncertinára, ez az olyan zenészeknél figyelhető meg, mint Noel Hill és Tony McMahon. Természetesen a hetvenes évek magával hozta a korábban kiszorult free-reed hangszerek újbóli használatát. Más hangszerek sokkal szélsőségesebb módon ágyazódtak a hagyományba: a borostyánlevéllel való zenélésről(MAGYARÁZAT, MÁS SZÓCIKK) egyáltalán nem maradt fönn felvétel, ahogy a dorombról (MÁS SZÓCIKK) sem. Ennél is sajnálatosabb, hogy duda nélküli sípjátékról sem maradt fönn anyag. A hagyományos ír zene kevés ütős hangszert használ a muzsikus lábát leszámítva, jellegzetes ír hangszerré vált azonban a bodhrán,(A bodhrán eredete, A bodhrán felépítése, ESETLEG MÁS FRAME DRUMRÓL SZÓLÓ CIKKEK)
Forrás: http://www.cjdixon.com/page5.html amelyet korábban elsősorban otthoni környezetben használtak bizonyos délnyugati megyékben, az egykezes frame drum (MÁS SZÓCIKKEK), amelyen rövid ütővel vagy kézzel játszottak, felfedezésével viszonylag gyorsan elfogadták a dallam kíséreteként egész Írországban. Az ütős hangszerek közé tartoznak a kanalak (MÁS SZÓCIKKEK) és az úgy nevezett csontok (MÁS SZÓCIKKEK) is.
Kanalak, „csontok”, forrás: http://www.celticrenaissancemusic.com/professional/bodhrans
Ütős cimbalomjátékosból (MÁS SZÓCIKKEK) ugyancsak kevés van. A külföldről behozott tenor bendzsó (A banjo – Észak-Amerika), a mandolin és az ír bouzouki (Pengetős hangszerek Írországban SZÓCIKK, ESETLEG MÁS SZÓCIKKEK) az újjáéledő szakaszban kezdett el terjedni, a harci dudák a maguk skót formájában újra meghódították Írországot a skót dudazenekaroknak köszönhetően.
