Indián népzene. A fehér megszállók hatásai az észak-amerikai indián zenére

A fehér ember megtelepedése látható nyomot hagyott az indiánok zenéjében, ahogy lényegében kultúrájuk minden aspektusában. Az amerikai indián zene történetében a fehér ember hozta el az asszimilálódást. Talán feltételezhetőek kevert stílusok, részben európai és részben indián zenék, ahogy Afrika egyes részein is megfigyelhető efféle keveredés. Ugyanakkor az európai és az indián stílus közötti különbségek csak néhány kivételes esetben eredményeztek ilyen elegyet. Az indiánok ma kétféle zenét művelnek: vagy régi hagyományaikat folytatják, vagy a fehér ember zenéjét játsszák, a kettőt azonban nagyon ritkán keverik. Az angol nyelv beszivárgásával angol szavak jelentek meg számos régi stílusú indián énekben. A fehér befolyásnak köszönhető az indiánoknál, hogy egységként gondolnak magukra, hogy megállapítsanak néhány törzsi különbséget, és hogy önálló kultúraként lépjenek fel a nyugati civilizációval szemben. Ezt nem szisztematikusan és nem politikai célokkal vitték véghez. Részben a nagyon gyakori és gyors vándorlások eredményezték az indiánok körében, akik a fehér nyomás elől menekültek. Ezzel párhuzamosan a törzsek közötti keveredés, amely az indiánok számára elkerített rezervátumokban történt, felgyorsult. A törzsek, amelyek korábban nem érintkeztek egymással, most együtt éltek, így a kulturális csere elkerülhetetlenné vált.
A pan-indianizmus két fontos vallási kultusz elterjedését eredményezte az Egyesült Államokban. Ezek a kultuszok olyan énekeket használtak, amelyek áthatották azon törzsek repertoárját. Az egyik ilyen kultusz a Szellemtánc vallás volt, amely 1880 után teljesedett ki a kaliforniai és a Nevadai-medence területén. Egy „próféta” volt a prédikátor, Jack Wilson, aki azt állította, ha a szellemtáncot előadják, minden indián és buffalo indián életre kel, és a fehér embereket belökik a tengerbe. Ilyen gondolatok főként a plains indiánoknál merültek föl, mivel hagyományosan a buffalók voltak azok, akik élelmezésükről gondoskodtak, őket azonban elűzte a fehér ember. A vallást lelkesen fogadták, és megtanulták az énekeket és a stílust, amely Nevadából érkezett. Ezek a dalok teljesen mások voltak, mint a plains indiánok dalai. A Szellemtáncot katonai fenyegetésnek vették a fehérek, ezért 1890-ben véget vettettek neki. Azonban az énekek megmaradtak a későbbi repertoárban, és így legalább két stílust lehet megkülönböztetni: az eredetit és a nagy-medenceit.
A másik stílus röviddel ezután következett, ez volt a peyote-kultusz. A peyote vallás lényegében a peyote kaktusz termésének bódító hatásán alapul. A növény és a vallás eredetileg Mexikóból származik, majd a 18. század elején éri el az Egyesült Államokat. Az apacsok honosítják meg a plains indiánok körében a 19-20. században. dalaik szoros kapcsolatban álltak az apacs zenével, amely megint csak teljesen eltér az átvevő törzs zenéjétől. A peyote sokkal messzebbre eljutott, mint a Szellemtánc, így ma már az indián vallás legfontosabb megjelenési formája.
A fehér elnyomás tehát elhozta az individuális törzsi stílusok széles körben való terjedését, valamint kevert zenei stílust eredményezett a törzseknél, amelyek máskülönben alighanem megőrizték volna különállásukat. A pan-indianizmus egy másik aspektusa, hogy a fehérek bizonyos nézeteket vallottak az indián zene sajátosságairól. A fehérek az indián zenét eleve vad hangzásúnak, zuhatagszerűnek, erőszakosnak tartották, és ez valóban igaz a plains és a puebló indiánok stílusára. Mivel nagyon sok indián megélhetése múlik a turizmuson, sokan megtanulták ezt a stílust, annak ellenére, hogy más területen éltek, más törzshöz tartoztak. Következésképp az újabb plains stílus kiszorított sok más autentikus stílust a hozzá tartozó területekről.
Az észak-amerikai indiánok mostanában kezdtek el fokozottabban érdeklődni saját hagyományos zenéjük iránt. A pan-indianizmus, amely a plains énekeken alapul, és amelyek általában nem használnak szavakat, uralkodóvá vált az indián zenében. Ezzel egy időben, professzionális „énekkarok” kezdtek alakulni, amelyek a közösségi táncokhoz és a varázsszertartásokhoz tartoztak. Turnézni kezdtek, előadásokat tartottak a rezervátumokban és azokban a városokban, ahol nagy volt az indián populáció. A fehérek megjelenésével, az „énekkarokkal” együtt, amelyek tökéletesen jártasak voltak az indián zenében, megjelentek a zenei kiadók is (Canyon, North American Indian Soundchief, Indian House). Mindegyik nagy mennyiségű lemezt dobott piacra, elsősorban indián vásárlók számára. Így az indián zenei élet, a korábbi állapotokhoz képest, sokkal élénkebbé vált az 1950-es években, noha ennek a virágzásnak az alapja már húsz évvel korábban létrejött. A pan-indián mozgalmat követő jelenségek (amelyeket a közösségi táncok alapoztak meg) a régi szertartások és néhány nagyon különleges éneklési stílus eltűnéséhez vezettek, ezek helyét vették át a plains éneklési stílus variációi. A nem plains zene énekesei – a pueblók, a navahók és az északi woodlandiak – plains stílusban énekelnek. A peyote zene, a ’40-es és az ’50-es években még mindig fontos szerepet töltött be, de már nem annyira, mint korábban.
Noha sokszor sajnálkoznak az indián zenében bekövetkezett változásokon, mégis el kell fogadni az indián kultúra rugalmasságát, amely a fehér befolyásra egy olyan zenét eredményezett, mely ugyan eltér a korábbi stílusoktól, ugyanakkor mégis eredeti indián fejlemény és élő erő az amerikai népzenében.