Indián népzene. Alkotási technikák, az észak-amerikai indián dalszerzés menete

Az indián dalokat generációkon keresztül adta át egyik énekes a másiknak. A kérdés az, hogy hogyan jöttek létre a dalok. Az indián alkotók nem teljesen úgy dolgoznak és gondolkoznak, ahogy a nyugati mesterek. Nagyon keveset lehet tudni az indiánok vagy más törzsi alkotók módszereiről és eljárásairól, amelyek valószínűleg ugyancsak eltérőek voltak törzsenként és régiónként. Azonban létezik legalább két olyan indián alkotási mozzanat, amely többé-kevésbé megfelel a nyugati zenészek eljárásainak.
A nyugati civilizáció modern alkotói általában két fő csoportba sorolhatók. Néhányan úgy gondolják, hogy a kreatív folyamat közvetlenül a természetfölöttivel áll kapcsolatban, ők maguk pedig különleges szócsövei a transzcendensnek, és csak kis mértékben felelnek a zene formájáért és szerkezetéért. Míg mások szerint a zenei alkotás jártasság, ami hozzáértő munka vagy tudományos gondolkodás eredménye. Az egyik csoport tehát az inspiráció erejében hisz, a másik a tudásalapú mechanikus alkotásban. E két megközelítés változata megtalálható a coloradói és wyomingi arapaho indiánok között is. Az egyik ezek közül szorosan a valláshoz kapcsolódik, és ebben a felfogásban a zeneszerzőnek semmi köze a létrejött munkához. A Plains indiánok, valamint az észak-amerikai területeken élő egyes törzsek vallási gyakorlatában fontos szerep jut a zenének, egyik célja a „víziókeresés”. Az arapahók törzsében sok férfival megtörténhet egyszer az életében, hogy látomást kap. Az alábbi példa, amely egy William Shakespeare nevű arapaho indiántól származik, jól illusztrálja, mi történik egy ilyen vízió során.
Egy fiatalember beleveti magát a vadonba, hogy látomása legyen. Koplal és szomjazik, valószínűleg még más módon is kínozza magát. Végül, a negyedik napon, jelenése támad. Elveszíti eszméletét, majd egy hangot hall, ami az égben énekel: „Ember, ide nézz, föl; én vagyok itt, az égen; a madár vagyok.” Egy óriási madarat lát, ami felé repül és egy dalt énekel. Leszáll, majd beszélni kezd hozzá, tanácsokat ad, hogyan vezesse harcos csapatait. Ezután a madár azt mondja: „Amikor visszatérsz embereid közé, tanítsd meg nekik a négy dalt, amit most elénekelek neked.” A dalok elhangzanak, a madár pedig elrepül. A fiatalember visszatér csapatához, miközben feleleveníti és elénekli a dalokat, amiket a madár énekelt neki. Amikor megérkezik, elénekli társainak az új dalokat.
Az indiánok szemszögéből, az énekek a természetfölöttitől – ez esetben – a látó védőszellemétől kapott ajándékok. A fehér ember szemszögéből inkább úgy tűnhet, hogy a fiatalember maga találta ki a dalokat, még akkor is, ha ezt nem tudatosan tette. Vannak olyan esetek, amikor bizonyos indiánok helytelenül próbálnak látomásból származó dalokat alkotni, de ezeket nem tartják „igazi” daloknak, és nem is maradnak fenn. Lehetséges, hogy a fiatal indiánt megszállta az ihlet, és a látomás során zenei és talán költészeti ötletei támadtak, amelyeket a visszaidézés közben, a hazafelé vezető úton dolgozott ki. Meg kell említeni, hogy néhány esetben az „új” dalok valójában régi dallamokat jelentenek, de új szókincs társul hozzájuk. Valamint az is megesik, hogy új dallamok származnak a látomásból.
Mit lehet tudni ezek alapján az arapaho zeneszerzőkről? Először is azt, hogy nincsenek specialista zeneszerzők, noha talán vannak olyanok, akik kiváltságosnak mondhatók ebből a szempontból. Másodszor, a férfiak nagyobb hányada, ha nem is mindenki, egyszer az életében létrehoz valamilyen zenei alkotást. Nem mindenki alkot rendszeresen, vagy nagy mennyiségben, de sokan hoznak létre néhány éneket, amelyről úgy hiszik, a látomásokban tanulták.
Egy másik példa ismét az arapaho törzstől való, és szorosan összefügg a peyote-kultusz énekalkotási eljárásaival. Ez a vallás az amerikai indiánok körében az utóbbi két évszázadban terjedt el. A hozzátartozó zene mindazonáltal tisztán indián, azaz nem érte nyugati hatás, mégis különbözik a többi indián zenei stílustól. Egy arapaho adatközlő kétféle peyote dalalkotási folyamatról beszél. Az egyik, különböző régi peyote énekeket gyűjt össze, ezeket egymáshoz kapcsolja, és esetleg megtoldja némi eredeti vagy új anyaggal, majd lezárja a hagyományos formulával, amellyel a peyote énekek zárulnak. Ez az eklektikus eljárás a meglévő anyag új kombinációs lehetőségeit használja ki.
Egy másik technika ugyancsak régi anyagokat használ. Azzal van összefüggésben, hogy nagyon sok peyote ének izoritmikus, a ritmikus séma sokszor ismétlődik, de minden alkalommal más a dallam. Az új dal alkotója néha egy régit vesz elő, és minden egyes szakaszhoz adagol némi többletet, minden alkalommal ugyanazt, így hozza létre az izoritmikus szerkezetet és az egész formát, amely a korábbitól kissé eltérő, de komplex dalt eredményez. Miközben mi úgy gondoljuk, hogy ezek az énekek voltaképp csak puszta variációi a régi daloknak, az indiánok nyilvánvalóan új alkotásoknak tekintik őket.
Szót kell ejteni az improvizációról, mint alkotásmódról, amikor az előadás közbeni ihlet hordozza a teremtőerőt. Néhányan úgy gondolják, hogy a primitív szó, spontán és rendszertelen alkotási eljárást feltételez. Merőben eltérőnek tartják a törzsi zenét a kiművelt zenétől, mivel úgy gondolják, nincs benne semmilyen szerkesztési koncepció, s csupán a lélek és a kultúra spontán áradásának képzelik. Ezt az általánosítást nem fogadhatjuk el, noha bizonyos mennyiségű spontaneitás minden írásbeliség nélküli kultúra zenéjére jellemző. Egyes indián és törzsi zenék improvizatívak, de ez csak bizonyos feltételek mellett lehetséges. Minden indián zenei stílust pontos szerkezeti alapelvek határoznak meg, az alkotás minden előadás során megtartja a szerkezetét, annak ellenére, hogy azt sosem írták le.