Indián népzene. Az észak-amerikai indián zenéről általában

Amikor a fehér ember először lépett arra területre, amit ma Egyesült Államoknak hívunk, a térséget kevesebb mint egy millió indián lakta, akik több száz különböző méretű és nyelvű törzset alkottak. Amit az ötszáz évvel korábbi kultúrájukról és zenéjükről tudunk – korai fehér utazók, misszionáriusok naplóiból, beszámolóiból és a régi állapotok történelmi rekonstrukcióiból –, azt az utóbbi száz év kutatásainak köszönhetjük. A kutatók többsége ugyanazon az állásponton van a zene szerepét illetően, valamint elegendő zenei anyag áll rendelkezésre a mai indián repertoárból ahhoz, hogy részletes és pontos képet kapjunk annak az időszaknak a zenei működéséről és stílusáról, ami az európai felfedezést megelőzte. Így az indián zene két aspektusával kell foglalkozni: az ősi változatával, amikor az indiánok és a fehérek között még nem volt kontaktus, és a hódítás utáni változattal, ezen belül az indián zene jelenkori fejlődésével, amelyet ma is befolyásol a nyugati civilizáció.
Az indiánok életében mindig is lényeges szerepet töltött be a zene. Ennek az oka talán a zenéhez való misztikus viszonyulásuk, a materiális kultúra viszonylagos értéktelensége és a tánc fokozott szerepe. Ebből a szempontból zenéjük párhuzamba állítható a legtöbb törzsi társadalom zenéjével.
Az érintkezés előtti szakaszban a zene szorosan hozzátartozott a valláshoz.* Zenével kísértek mindent, ami fontos volt a közösség szempontjából: a közösségi táncokat, ütközet közbeni énekekkel a harcot, énekkel kísérték a harci edzéseket, a játékokat és a népmeséket. Természetesen voltak és vannak gyerekdalaik, altatók és olykor munkadalok is előfordulnak. A törzsek többségében az említett célokra használták a zenét, noha voltak kivételek. A korai indián kultúra változatos törzsekből és altörzsekből állt, legalább ennyire változatos zenei stílusokkal. Bizonyos területeken a zene összetett volt és magasan fejlett, máshol inkább egyszerűnek mondható. Az indián zenét azonban semmi esetre sem lehet primitívnek tekinteni történeti értelemben. A köztudat sokszor azonosítja az írásbeliség nélküli népek kultúráját a korai ember kultúrájával. Igaz, hogy sokat tudhatunk meg a kortárs orális kultúrák alapján a korai emberekről, ám ez nem jelenti azt, hogy a törzsi zene, beleértve az amerikai indiánok zenéjét, ne változott volna kimutatható mértékben a kezdetekhez képest, és hogy ne esett volna át olyan változásokon és fejlődésen, mint az európai komolyzene.
Az indián zenét leginkább énekelték, és éneklik ma is, csak nagyon ritkán fordul elő tisztán instrumentális zene. Ezt a zenét szerkezeti állandóság, egységesség és begyakorlottság jellemzi. Az indián kultúra igényességét és az énekek jelentőségét tükrözi, hogy egyáltalán nem tolerálják a hibákat. A szisztematikus gyakorlás főleg az Északnyugati Partvidék, Washington és a British Columbia területein élő indiánokra jellemző. E törzsek körében az előadás pontossága első helyen áll, és a hibákat büntetik. Mivel a zenének gyakran természetfeletti erőt tulajdonítanak, így bizonyos rítusok előadásaiban megengedhetetlenek a hibák. A navahóknál például több napon keresztül zenével kísérik a legtöbb gyógyító rituálét. Úgy gondolják, minden hiba érvénytelenné teszi és hatástalanítja a szertartást. Ha a rituálé nem gyógyítja meg az alanyt, a mulasztást rá lehet fogni az előadásban történt hibára. Természetesen vannak olyan hibák, amelyek lényegtelenek, ugyanakkor ezek egyes esetekben maradandó változásokat eredményeznek a dalokban. Kétségtelen, hogy vannak olyanok, amelyek a folyamatos írásos rögzítés hiánya miatt következnek be, ami azonban meggátolná az előadást. A hiba a közösségi újraalkotás része, amely minden hagyományosan orális kultúra zenéjére jellemző. Az ilyen változások nagyon esetlegesek és fokozatosan következnek be, vagyis nem változtatják meg az indián zenét alapjaiban.
A zenéről való beszélgetések során kiderült, hogy az indiánok a zenéjüket illetően „énekek”-ről beszélnek. Amikor a zene szóba kerül, sosem használják azonban a „zene” vagy az „éneklés” kifejezéseket. George Herzog (megadni, hogy ki ő!) szerint, az indiánok nemigen mondanak vagy gondolnak olyat az egyes dalokról, hogy „szép”. Inkább olyan kifejezésekkel illetnek egy dalt, mint a „jó” vagy az „erőteljes”. Ez az attitűd utal az indián zene funkciójára, arra, hogy a zene nagyon ritkán van pusztán önmagáért, legtöbbször a kultúra valamilyen másik aspektusának a szolgálatában áll – „a jó és a szép talán egyetlen kifejezésben olvad össze”. Ez a délnyugati törzsek többségére érvényes, ahol a „szép” vagy a „jó” önmagában értelmetlen lenne, ahol a szertartásra vonatkozó „jó” és az esztétikai kellem egy és ugyanaz.