Kategória:Amazónia indián közösségei

Amazóniának a mintegy fél európányi, trópusi esőerdővel borított mélyföldet nevezzük, melyet az Amazonas és közel ezer mellékfolyója övez. A világ legnagyobb egybefüggő erdővel borított területének kétharmad részét Brazília birtokolja, de Ecuador, Peru, Bolívia, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Suriname és Francia-Guyana egyes részei is ide tartoznak.

A régészeti leletek szerint a korai vadásztársadalmak tagjai már i. e. 5000 környékén eljutottak Amazóniába, és megtelepedtek a folyók mentén. A következő évezredekben két fő irányból népesült be ez a terület. Leginkább az Andok vidékéről, ahol az egyre inkább megerősödő magaskultúrák központosító törekvései elől menekültek indián közösségek a nehezen megközelíthető őserdőbe, majd alkalmazkodtak a trópusi környezethez. Az ide érkezett népcsoportok vándorlására és szétszóródására utal, hogy például az arawak nyelv egyes változatait éppúgy beszélik Bolíviában, mint az Antillák egyes szigetein vagy a paraguayi Gran Chaco területén. A csendes-óceáni partvidék felől szintén érkeztek betelepülők, Brazília portugál gyarmatosítása után pedig a tengerparton élő tupi indiánok kerestek menedéket az őserdőben.

Amazóniában a települések általában folyók vagy kisebb vízfolyások mentén fekszenek, az áradásterületen túl. A sűrű erdőben a folyók biztosítják a legfontosabb közlekedési útvonalat. Az indiánok kenuk segítségével kereskednek, tartják a kapcsolatot más közösségekkel, és így terjedtek el a legfontosabb kulturális elemek is a térségben.

Az irtásos-égetéses ültetvényes gazdálkodást folytató indiánok elsősorban keserű maniókát, kukoricát, édesburgonyát, gyapotot, jamot, dohányt, földimogyorót, cukornádat, banánt és ananászt termesztenek. Az ültetvények előkészítése (a növényzet kiirtása, felégetése) a férfiak feladata, az ásóbotos művelést, a növények gondozását az asszonyok végzik. Utóbbiak készítik el a növény méregtelenítése után a legfőbb táplálékul szolgáló maniókalepényt is. A száraz évszakban előtérbe kerül a vadászat, halászat és a gyűjtögetés. Gyakran hetekre eltávolodnak a falutól, a férfiak íj, nyíl, dárda, fúvócső segítségével cserkészik be a jaguárt, pumát, tapírt, vaddisznót, örvösállatot, majmokat és madarakat.

Sámán. Fotó: Fotofox

Az egyes amazóniai törzsek (pl. kajapó, botokudo, karajá, yanomami, piaroa stb.) elsősorban nyelvi és kulturális egységet alkotnak, hasonló a társadalomszervezetük és a vallási elképzeléseik. Nincs egy választott főnök a törzs élén, habár ma már kijelölnek közös képviselőket az állammal való tárgyaláskor. A törzsek kisebb települési csoportokra, apró faluközösségekre oszlanak. Az itt élők szorosabb rokonsági kapcsolatban állnak egymással, gazdaságilag együttműködnek, és közösen szervezik meg rítusaikat. Ez utóbbiak alkalmával fontos szerep jut a közösség sámánjainak, akik erejüket egy-egy állatszellemtől kapják. Ők vezetik az életút szakaszaihoz kötődő átmeneti rítusokat, valamint a gyógyító és termékenységi szertartásokat. A rítusok integráns része a zene és az ének. A hangszerek a környezetükben talált természetes anyagokból készülnek, találunk közöttük csontból, nádból, rák ollójából, állatkoponyából készült sípokat, furulyákat, tökből, állati magvakból, csigaházból, állatok patájából és karmából készült csörgőket, valamint dobbantóbotokat. A hangszerek hangjait bizonyos szellemek megjelenéséhez kötik. Elkészítésük és használatuk a férfiak feladata. Léteznek olyan rituális csörgők, sípok, amelyeket csak a sámán szólaltathat meg, aki így lép kapcsolatba a szellemekkel.

A 16. század közepén az Amazonas-medencében mintegy ötmillió indián élt. A 20. század végére azonban számuk kétszázezerre csökkent, ahogy az általuk birtokolt terület is egyre kisebb lett. A portugálok már a gyarmati időszakban rabszolgaszerző háborúkat indítottak az őserdőbe. A 19. század második felében kitört a kaucsukláz, a gumifák megcsapolásából nyerhető vagyon rengeteg szerencsevadászt vonzott az erdőbe, új falvak, városok jöttek létre. A 20. század második felében még intenzívebb vándorlás indult meg az Amazonas-medencébe, az ide érkező, megélhetést kereső telepesek folyamatosan irtották az erdőt, hogy legelőket biztosítsanak szarvasmarháiknak. Új betegségek bukkantak fel, amelyek ellen az indiánok szervezete képtelen volt védekezni. Az értékes cédrus és mahagónifák iránti kereslet, az utak építése szintén veszélybe sodorta az indiánok életét. Miután az 1980-as években aranyat találtak a brazil területen, az aranymosók higannyal mérgezték meg a folyók vizét.

A különböző kisegyházak szintén kihívásnak tekintik az indiánok megtérítését és kultúrájuk átalakítását, miként az egyes államok is igyekeznek „civilizálni” őket. A brazil antropológusok által támogatott védett rezervátumok (pl. Xingu Nemzeti Park) csak néhány csoportot tudtak megvédeni. Ma már a legtöbb indián közösség kapcsolatba került a civilizációval és a nemzetállammal, és a legfőbb kérdéssé az vált, hogy ez a találkozás hogyan zajlik le. Egyes területeken ez kulturális asszimilációhoz vagy a fizikai megsemmisülésükhöz vezet, máshol saját politikai mozgalmakat indítva, egymással összefogva igyekeznek a lakóhelyüket megvédeni és a kultúrájukat megőrizni.