Kategória:Arab világ

Az arab világon belül hagyományosan négy nagy régiót szokás elkülöníteni: a Maghrebet (Nyugat), Egyiptomot, a Mashriqot (Kelet) és a Khalij-ot (az Arab-félsziget és a Perzsa-öböl). Abból, hogy Egyiptom külön szerepel, lehet látni, hogy ezek a kategóriák alapvetően nem földrajzi alapon lettek meghatározva, hanem politikai és – ebből adódóan – kulturális elkülönülésük szerint. Az arabok, ez a sémi eredetű népcsoport, az Arab-félsziget sivatagaiból bukkantak fel a 6. században, hogy meghódítsák a fél világot, és a mai napig az a vidék tekinthető a legautentikusabbnak, vagyis a leginkább arabnak. Az arab nyelv szintén nem egységes, a Korán nyelve, az irodalmi arab mellett kialakultak a helyi, ún. kollokviális (társalgási) változatok is.

Az arab birodalom központja eleinte Damaszkusz volt, majd később Bagdad. E két város vonzáskörzete, a szűken vett Közel-Kelet a történelem kezdetétől a suméroktól az akkádokon, asszírokon, médeken át a föníciaiakig és a zsidókig sok népnek adott otthont. Ma már legtöbbjük kihalt, vagy teljesen elarabosodott, bizonyos esetekben viszont az identitástudat őrzi a folytonosságot – Libanonban például előszeretettel emlegetik a föníciai múltat, a kurdok pedig a médek leszármazottainak tekintik magukat. A zsidó közösségek is megőrizték identitásukat, habár politikailag csak a II. világháború után lehettek önállóak. A népcsoportok között meg lehet említeni a Libanon hegyei közt meghúzódó drúzokat is, akik, bár vallási alapon különülnek el az arabságtól, mintegy ezer éve csak egymás között házasodnak és sem a kilépést, sem a betérést1 nem engedélyezik.

Egyiptom az ókortól kezdve fontos kulturális és politikai központ volt, és különállását az arab világon belül is megőrizte. A korábban többséget alkotó koptok a mai napig őrzik identitásukat, bár nyelvük már csak szakrális nyelvként, a kopt keresztény liturgia nyelveként él tovább. A kopt keresztény egyházhoz tartoznak a környező szudáni és etióp keresztény közösségek is, így alkotva a legnagyobb közel-keleti keresztény felekezetet.

Az arab hódítást követően Egyiptom külön kalifátusként is működött a Fátimida dinasztia uralkodása alatt, majd az eunuch testőrség, a mamelukok vették át a hatalmat egy katonai puccs során 1250-ben. Tíz évvel később, miután a mongolok elfoglalták Bagdadot, Kairó lett az Abbászida kalifátus székhelye, de a kalifák szerepe ettől fogva csak a mameluk szultánok beiktatására korlátozódott.

Észak-Afrika Egyiptomtól Nyugatra eső részét az arab hódítások (7. század) előtt sémi eredetű népek lakták, akiket a görög-római műveltség barbárként2 tartott számon. Innen ered a „berber” elnevezés. A tunéziai, algériai, marokkói berberek különböző, általában nomád állattartó életmódot folytató törzsekbe tömörülnek, és az arab sajátos változatait beszélik. Legismertebbek közölük az algériai kabilok, és a Marokkó déli részén élő, egyes feltételezések szerint nyugat-afrikai eredetű gnawák. A Maghreb központja a Damaszkuszból elűzött Omajjádok által alapított kordobai kalifátus volt. Az arab Andalúziában sok zsidó élt, akiknek a reconquista3 után az arabokkal együtt menniük kellett. Őket hívják szefárdoknak, szemben a Kelet-Közép-Európában megtelepedett askenázi zsidókkal. A 20. századig jelentős szefárd közösségek éltek Marokkóban.