Kategória:Kolumbia

Kolumbia Dél-Amerika északnyugati részén fekszik. Nevét Kolombusz Kristóf után kapta, fővárosa Bogotá, mely 2600 méter magasan fekszik. Keleten Venezuela, délkeleten Brazília, délen Ecuador és Peru, északnyugaton Panama határolja. Az Atlanti- és a Csendes-óceánnal egyaránt határos. A kormány hivatalosan azokat az országokat is szomszédjának tekinti, amelyekkel tengeri határai vannak (Jamaica, Haiti, Honduras, Nicaragua, Costa Rica és a Dominikai Köztársaság).

Jelenleg több mint 45 millióan lakják, hivatalos nyelve a spanyol. A lakosság 20 százaléka északon, a karibi partvidéken él, melynek jelentős városai Cartagena, Barranquilla és Santa Marta. Délebbre fekvő nagyobb városok például Cali, Medellín, Bucaramanga és Cúcuta. A csendes-óceáni part legnagyobb kikötője Buonaventura. Fontos megemlíteni a Cartagenától nem messze található San Basilio de Palenque falut, mely a világörökség része. A Gabriel García Márquez regényeiben is többször felbukkanó, valaha a dzsungel mélyen fekvő falu az egész kontinensen az első, rabszolgák által alapított közösség volt. Egy Benkos Bioho nevű szökött rabszolga vezetésével 1607-ben alapították, és a spanyol gyarmatosítók több mint kétszáz éven keresztül nem tudták visszafoglalni. A falu a mai napig egyedülálló nyelvvel, kultúrával rendelkezik, lakossága pedig szinte kizárólag afrikaiak leszármazottaiból áll.

Kultúrtörténeti áttekintés

Kolumbia nemzetiségi és kulturális összetétele jóval vegyesebb, mint Kubáé vagy a Karibi térség többi szigetéé: lakosságát főleg bennszülött hegyvidéki és alföldi indiánok, rabszolgaként behurcolt afrikaiak, gyarmati spanyolok, majd később tömegesen bevándorló szírek, libanoniak, zsidók és európaiak, valamint kínaiak alkotják, így ez az ország nemzeti és kulturális szempontból meglehetősen sokszínű. Az ország afro-kolumbiai arcát főleg az északi (atlanti-) és a csendes-óceáni két tengerparton mutatja meg.

Bár vannak viszonylag érintetlen afrikai közösségek (Cartagenában és környékén, az Urabá területen stb.), „az atlanti part vidékét sűrűn lakják a vegyes származású emberek, és ez az országban és talán a kontinensen is egyedülálló társadalmi erőt kölcsönöz az itt élőknek”. (Abadía Morales) Az ország nyugati oldalát határoló Csendes-óceán partvidékét többnyire egységes fekete lakosság jellemzi, a beljebb eső területeken dzsungellakó indiánok élnek, de a két népcsoport között kevéssé beszélhetünk keveredésről vagy kapcsolatról.

A két afro-kolumbiai térség kultúrája és jellegzetes zenei stílusvilága jórészt egymástól függetlenül alakult ki. Ennek ellenére a két zenei kultúra dobegyüttese azonos összetételű: két bantu eredetű, ékekkel hangolható (egy „férfi” és egy „nő”) dob, valamint egy nagyobb, a spanyol katonai dob mintájára készített, két oldalán bőrrel feszített bombo vagy tambora, amelynek használata az egész kontinensre kiterjed. A ritmusszekciót csörgők kísérik: az északi parton a maracas, míg nyugaton a guasá. Északon a legjellemzőbb dallamhangszerek a fuvolák: (gaita, flauta de millo); a nyugati parton pedig a marimba.

Cumbia. Fotó: Luis Perez.

Kolumbia nem tudta oly tisztán megőrizni ütőhangszeres kultúrájának afrikai összetevőit, mint Kuba, Haiti, Brazília vagy Suriname. Ennek oka, hogy az afrikai vallásokat és népi hagyományokat a rabszolgák nem ápolhatták és örökíthettek tovább úgy, ahogy Kubában a „cabildos” (testvériségek) tehették. Ezek a testvériségek, vagy szövetségek az azonos etnikumú rabszolgák közösségei voltak, ahol az összejövetelek alkalmával gyakorolhatták vallási és világi szertartásaikat. Kolumbiában a katolikus egyház által támogatott inkvizíció sikeresen és nyomtalanul eltörölte a rabszolgák afrikai hiedelmeit, így azok leszármazottai sem tarthatták tovább életben e hagyományokat. Odilio Urfé így említi Kubát: „A vallás sokszor fegyverként jelenik meg egy elnyomott kultúra öntudatának megőrzése és védelme érdekében. Mivel az afrikai vallások és szertartások a zenén és a táncon keresztül fejeződnek ki, érthető, miért ezek Afrika legjelentősebb művészeti örökségei Kubában”. Kuba, Haiti, Brazília, Suriname országaihoz képest az afro-kolumbiai ütőhangszeres népzene – alábbi vonásai alapján – kevesebb afrikai jellegzetességet tükröz:

• a legjellemzőbb ritmusokban általában kevesebb dob szerepel (eredetileg a Cumbiában és a Tamborában is csak kettő);
• kevesebb dobfajta (a fent említett kettő) terjedt el;
• a férfi dob, a llamador egyhangú képleteket játszik a Cumbia ritmusaiban, feltehetően az őslakos indián kultúrák hagyományaként. Ettől persze az afro-kolumbiai zene nem kevésbé eleven, változatos és kirobbanó, mint bármelyik népé a Karibi térségben.

Hagyományos hangszerek

Az afro-kolumbiai folklór fő jellegzetessége a háromtagú dobegyüttes, melyet kisebb ritmushangszerek kísérnek: taps, fatáblák, valamint csörgők: a maracas, az északi parton a guache (hengeres fémcsörgő), és a nyugati parton a guasá (bambuszcsörgő).

• Az északi part dobjai

Bombo (tambora): kétmembránú, hordószerű basszusdob, melyen vastag, könnyű verőkkel játszanak. Alegre (nőnemű dob): a két tölcsérforma dob közül a magasabbik, melyet kötelekkel és ékekkel hangolnak – ez a szólódob az együttesben. Llamador (férfi dob): a legkisebb dob az együttesben, funkciója a tempótartás.

• A nyugati part dobjai

Bombo (tambora) – megegyezik az északi parton használatossal. A nő és férfi dobok (conunos) a csendes-óceáni régióban kissé eltérő formájúak, hordószerűbbek, és a hangoláshoz használt ékek a fenékhez közelebb helyezkednek el. A zenei szerepük megegyezik az északi parti dobokéval.