Komolyzene és a népzene vagy törzsi zene viszony általában és Észak-Amerikában

A népi kultúrán belül sokan vesznek részt aktívan a zenében, míg a nyugati klasszikus zene egy erősen specializált társadalmi esemény: néhány zeneszerző, néhány (általában professzionális) előadó és szintén nem túl sok specializált (zenei anyagot vásárló, koncertlátogató) hallgató együttműködése. A népi és a törzsi kultúrában sokkal kevesebb a professzionális zenész és jóval kevesebb az efféle specializáció is. Néhányan többet foglalkoznak a zenével – ilyenek a sámánok vagy a papok az amerikai indián törzseknél – számukra a zene kötelesség és kiváltság. Egyes kultúrákban a népesség nagyobb hányada részt vesz az alkotásban, az újraalkotásban, vagyis a törzs vagy a nép tagjai egyenlően veszik ki a részüket a zenéből. Mindenki ismeri a dalok többségét és énekelni is tudja azokat, még akkor is, ha minden csoportnak megvannak a maga jelentősebb előadói.
A népi és a törzsi kultúrákban csak ritkán találni olyan zenészeket, akik fellépésből vagy zeneszerzésből élnének. A zenészek kapnak néha egy kis pénzt vagy ajándékot a produkciójukért cserébe, de megélhetésüket vadászattal, pásztorkodással, földműveléssel vagy kézművességgel biztosítják. Vannak azonban erre is kivételek. A „lelketlen profizmus” mindazonáltal igen ritka ezeknél a népeknél, inkább a városi kultúra zenészeit jellemzi. A törzsi és népi társadalmak általában nem rendelkeznek zeneelmélettel vagy kidolgozott terminológiai rendszerrel, amely által megragadhatók lennének a zenei jelenségek, így az effajta zenei tevékenység kultúránkban némiképp rejtélyesnek tűnhet. A törzs nagyobb hányada mindent tud a zenéről, amit csak lehet, továbbá nincs különbség a művelt klasszikus zene és a populáris között. Számos törzsi társadalomban a társadalmi és zenei rétegződés másképp különül el. A törzsi zenével ellentétben, a népzene általános stílusa hasonlít ugyanannak a területnek a kiművelt, „klasszikus” zenéjéhez. Amerikában a népzenék általában mindig osztoznak a komolyzene bizonyos jellegzetességeivel; például az amerikai angol hagyománynak vannak elemei, amelyek az angol komolyzenéhez kötődnek, az amerikai spanyol zene rokonságot mutat Spanyolország és Portugália klasszikus zenéjével. Kivétel ez alól az amerikai indiánok zenéje, ami bárminemű komolyzenétől mentesen fejlődött. Ezen kívül tehát az amerikai és az európai népzene a nyugati komolyzene tonális mintázatába illeszkedik.
A törzsi zene, ahogy az amerikai indiánok zenéje is, sokkal változatosabb, mint a népzene, köszönhetően annak, hogy sosem használtak komolyzenei mintákat. A törzsi zene hangjai, skálái, tonális mintái különböző rendszerekbe szerveződnek. Általában nem lehet zongorán vagy más nyugati hangszeren lejátszani őket, egyszerűen azért, mert e hangszerek hangkészlete nem képes visszaadni a törzsi hangrendszert. Néhány hangköz kisebb, mint a félhang, ami azonban a nyugati zene legkisebb hangköze. Más hangközök közbülső helyet foglalnak el, ahogy például a semleges terc, félúton a nagyterc és a kisterc között, ám ez a világban sok helyen megtalálható. A hangmagasság így nagyfokú stilisztikai különbséget eredményez a népzene és a törzsi zene között.
A különféle népi kultúrákban szintén igen változó, hogy használnak-e hangszert, avagy nem. Vannak olyanok, akik egyáltalán nem, míg mások nagyon sokféle hangszert használnak. A klasszikus- és népzene, illetve a két kultúra kapcsolatának vizsgálatához hozzátartozik az a kérdés is, hogy a népzenében mennyiben vesznek át klasszikus zenei hangszereket. Ez mindenképpen nagyfokú befolyásról árulkodik.
A törzsi és népzenékben az ütős hangszerek a leggyakoribbak. Csörgők és dobok, faragott (rovátkolt) botok (notched sticks), búgattyúk (bullroarers), zörgő hangszerek (buzzer) szerte a világon ismertek. A dallamhangszerek gyakran rendkívül egyszerűek. A húros hangszerek elődje a zenei íj, ami teljesen olyan volt, mint az egyszerű vadász íj. A húrt pengették vagy ütötték, a hangmagasság változását a húr rövidítésével érték el. A pigmeusok Afrikában olyan dudákat használnak, amelyek mind csak egyetlen hangon szólnak, a dallamokat úgy játsszák, hogy minden zenész akkor szólaltatja meg a hangszerét, amikor az ő hangja kerül sorra. Léteznek egykulcsos xilofonok, amelyek a sokkulcsos hangszerek elődei. Más hangszerek az egyszerűbbek ötvözetei. A pánsípok például olyan egyszerű flóták sorozatából állnak, amelyek mindegyike csak egy hangon szól. De ezeket a flótákat összeerősítették, így lehet rajtuk dallamot játszani. A xilofon ütős és sokhúrú hangszerek ötvözete. Néhány népi hangszer kifejezetten összetett, és vetekszik a városi, „klasszikus” kultúra technikailag tökélyre vitt hangszereivel. Az afrikai hárfák és kürtök, a dudák, fuvolák, hegedűk és cimbalmok Európában, az észak-ázsiai pánsípok és szájharmonikák megmutatják, milyen széles a paletta. Annak ellenére, hogy van néhány alapvető kategória, a hangszerek alcsoportjainak és változatainak a száma világszerte végtelen.
A hangszeres zene összessége teljesen összhangban van a kultúra komplexitásával és technológiai fejlettségével. Az emberek, akik hangszereken játszanak, általában specialisták vagy professzionális zenészek az egyes társadalmakban. Az instrumentális népzene általában különbözik az énekelttől, mivel az instrumentális zene kivitelezése legalábbis részben a hangszer technikai lehetőségeiből és határaiból adódik, és minden hangszernek megvan a saját stílusa. Ez a tény nem jelenti azt, hogy a hangszeres zene és az ének nem hatnak egymásra. Néhány kultúra imitálja a hangszerek hangját az énekelt zenében, s ezen kívül nagyon sok ének asszimilálódott a hangszeres repertoárba.

Kapcsolódó szócikkek

• Zenei műfajok, a zene társadalmi funkciója Észak-Amerikában