Kulturális jellemzők Ausztráliában
Az ausztrál őslakosok az emberi kultúra legősibb és legtovább érintetlenül maradt ágát képviselik. Mára - jobbára a modern, nyugati [1] kultúra hatására - sajnos ennek az ősi tradíciónak nagy része elveszett, vagy megcsonkított változatban él tovább. Eredeti formájára, mely pár száz évvel ezelőtt, a kontinens gyarmatosításának hajnalán létezett – már csak következtetni tudunk. A kolonizáció első évtizedeiből származó, az őslakókról szóló beszámolók és kutatások a társadalmi és szociális életre koncentrálnak; a zenéről kevés szó esik bennük. Az 1800-as évek első felétől kezdve az új, elnyomó kultúrának köszönhetően, a kontinens délkeleti részeiből kiindulva, majd nyugat, észak-nyugat és észak felé haladva, az őslakosok kultúrája gyors hanyatlásnak indult. Mire az 1900-as évek elején, a „művészeti formákra” koncentrálva megindultak a kutatások, Ausztrália hatalmas területeiről törzsek százai tűntek el – végleg. Így a zenekutatók munkája csak bizonyos területekre terjedhetett: észak-keleti területekre, Nyugat-Ausztrália javarészt északi részeire, valamint Észak-Ausztráliára.
Az ausztrál őslakosokkal kapcsolatos korabeli nézet szerint kultúrájuk, társadalmi berendezkedésük és világszemléletük kőkorszaki szinten megrekedt. Számos kutató igyekezett rámutatni azóta arra, hogy egy kultúra nem rekedhet meg, mivel az élő, folyton változó jelenség. Tény, hogy az őslakosok világszemléletében a nyugati világ által a középpontba helyezett technikai fejlődés nem játszott főszerepet; fontos azonban ezt a konzervativizmust a maga valójában, a mi nézőpontunktól különválasztva látni.
Az őslakosok vallási és társadalmi életéről általánosságban beszélni szinte lehetetlen. Nem alkotnak egy egységes nemzetet, a világról és az életről vallott nézeteik sokszor gyökeresen különböznek. Az 1700-as évek végén nyelveik száma több százra rúgott, ami azt jelentette, hogy gyakran az egymással szomszédos csoportok is teljesen más nyelveket beszéltek. Társadalmi berendezkedésük, család- és kapcsolatrendszerük a jelenleg ismert egyik legbonyolultabb és legkifinomultabb emberi képződmény, mely több tízezer éven keresztül fennállt és a mai napig működik. E rendszerben az emberi társadalom olyan ágát láthatjuk, mely több értelemben is egyedülálló; az egyének, ezek csoportja és a közösségek egymáshoz való viszonya olyan jegyeket mutat, melyek olykor ellentmondanak az eddigi, az emberi társadalomról felállított képleteinknek; gyakran nem tudhatjuk, hogy egy bizonyos terület őslakóinak közösségére mint törzsre vagy mint klánra hivatkozzunk-e, vagy netán egy egészen más rendszerbe szerveződnek. [2]
A bozóttüzek Ausztrália jellegzetes vonásai, melyekhez a természet kivállóan alkalmazkodott (vannak például olyan növényfajok, melyek csak a pusztító tűz után virágoznak). E tüzek oka legtöbbször maga az ember - a bozót égetése évezredek óta az őslakosok technikái közé tartozik. A leégetett, így megtisztított területeken könnyebb, biztonságosabb az utazás, valamint az elejtésre váró préda is jobban szem elé kerül. Érdekes tény, hogy ezen ősi technika gyakorlásának köszönhetően az a nép, aki köztudottan változás nélkül őrizte ősi földjét, a világon szinte egyedülállóan járult hozzá környezete “emberi kéz által való” átalakulásához.
A szerző felvétele.
Az őslakók kiválóan alkalmazkodtak Ausztrália sokszor szélsőséges környezeti adottságaihoz, melynek előfeltétele a környezetük legmélyebb szintű ismerete. E siker megértéséhez látnunk kell, hogy a természettel való harmónia nem csak fizikai síkon valósul meg, hanem ennél sokkal mélyebben, a hitvilágban és a társadalomban is.
Az őslakosok hite szerint a világot mitikus lények hozták létre; kezdetben - mikor e lények megérkeztek, és megkezdték vándorlásaikat a kontinensen - a föld kopár volt és kietlen. Ezen utazások alatt különböző cselekedeteket hajtottak végre, melyek nyomán létrejött a mai világ természeti képződményeivel és erőivel, növényeivel, állataival és az emberekkel együtt. E lények nem csak teremtő ősök voltak, egy személyben kultúrhéroszok is – nyelveket adtak az embereknek, szokásokat és törvényeket, melyek szerint kell élniük az életüket; kapcsolatrendszert hoztak létre az emberi faj és a világ többi része között, melyet egy szóval úgy írhatnánk le: testvériség. E lények formája sok esetben nem emberi volt, egyfajta keverék állat, természet és ember között. Teremtő munkájuk alatt egyfajta belső forrást használtak, melyből létrehozták a létezőt; így jön létre a testvéri kapcsolat a világ minden egyes élő és élettelen dolga között, melyen az őslakók totemisztikus szemlélete alapul. „ A totemizmus […] egy életfelfogás, mely minden élő létező és természeti erő alapvető egységére utal: de az ember […] mindig a központi figura” [3].
Munkájuk befejeztével az ősök lelke, így spirituális lényegük is a földön maradt, különböző természeti jelenségekbe, vízgyűjtőkbe, barlangokba, sziklákba távozott; itt élnek a mai napig, úgynevezett szellemgyermekek képében, innen inkarnálódnak minden születésnél, és ide térnek vissza a fizikai test halála után. [4]
Az ember feladata – mely az ősök által kapott törvényben egyértelműen kifejeződik – e teremtőmunka segítése és fenntartása, valamint e törvény betartása és betartatása. Mindez kétrétű jelenségben marad fenn és hagyományozódik tovább: a mítoszok őrzik az ősi történeteket - így a törvényt is -, a rítusokon keresztül pedig mindez kifejeződik és valósággá válik. A rítusok alkalmával egyfajta mitikus, örökkévaló időn („álomidőn” – Dreamtime, vagy „álmodás” - Dreaming) keresztül tartják a kapcsolatot az életet adó forrással.[5]
Ezen rítusok alatt a mítoszban őrzött történeteket táncokkal, énekek és zene segítségével eljátsszák, így újra aktualizálják az ősi teremtő időt az ott jelen levő energiákkal együtt.
Itt jutottunk el a zene legszentebb - és egyben legfontosabb - szerepéig, mely nem csak az ausztrál őslakosok életében játszik fontos szerepet, de általánosan az ősi kultúrák zene iránti viszonyában is.
Jegyzetek
- ↑ A nyugati szót főként mint főnevet használom a továbbiakban, az európai kulturális alapon nyugvó, sokszor modernként jellemzett társadalmi berendezkedésre hivatkozva.
- ↑ Általánosságban véve a törzsnek vannak bizonyos ismertető jegyei: „1. általában pontosan meghatározott vidéken élnek…; 2. csak rájuk jellemző nyelvet vagy dialektust beszélnek; 3. magukat névvel nevezik meg; 4. olyan szokásaik és törvényeik vannak, amelyek bizonyos mértékig különböznek a szomszédos törzsek szokásaitól és törvényeitől; 5. rítusaik és hiedelmeik tekintetében különböznek a szomszédos népektől.” (Elkin, Adolphus Peter: Ausztrália őslakói. Budapest, 1986, Gondolat. 58.o.) Sok esetben azonban az egy területen élő csoportok összességére a fenti jegyek egy része igaz, lásd például az Arnhem-föld északkeleti csücskében élő Yolnguk. A Yolngu egy gyűjtőnév az ebben a kulturális blokkban élő klánok összességét értjük alatta (vagy, ahogy Elkin nevezi, lokális csoport); az egyes klánok szokások, törvények és rítusok tekintetében hasonlóak, azonban egymástól teljesen eltérő nyelveket beszélnek.
- ↑ Szövegrészlet. „Totemism, then, is a view of life, reflecting the essential unity of all living things and all natural forces: but man, in his opinion, is always the central figure.” Berndt, R.M. - Berndt, C.H.: The First Australians. Sydney, 1969, Ure Smith. 74.o. (Saját fordítás.) E közös spirituális lényegiséget megtestesítő totemlény és a mitikus ős személye nem összekeverendő. Az Arnhem-földön élő Wawilak mítoszban például az időjárás ciklikussága egy totemlény, Yurlungurr és a vándorló ősök, a Wawilak nővérek kapcsolatba kerülésének következménye (Warner, Lloyd: A Blak Civilization. New York, 1958, Harper & Brothers.)
- ↑ <Habár az inkarnáció szót használjuk, e kontextust mégsem szabad összekeverni a szó eredeti, távol keleti közegével és jelentésével, mely szerint a bennünk élő lélek halálunk után egy másik testben születik újjá. Az őslakosok hitvilágában, ami újjászületik az a mindenben jelen levő totemisztikus lény, vagy a teremtő ősök szelleme, egyfajta spirituális minőség, mely nem összekeverendő a lélekkel. A lélekről, annak halál utáni továbbéléséről többféle elképzelés létezik Ausztráliában. Arnhem-földön például a léleknek két része van; halál után az egyik a túlvilágra, egy szigetre távozik, a másik pedig a halott korábbi élőhelyén kísért tovább. Vagyis a fentebb említett szellem egy magasabb szintű entitás, a közös pont a totemlény és a létező között. Részletesebb leírását e koncepciónak (Warner: i.m.)
- ↑ A korai antropológiai kutatások rámutattak arra a fogalomra, mely az őslakosok hitvilágában az egyik központi szerepet játssza; ez az „álomidő”. Ez egyfajta mitikus idő, a teremtés ideje, az az időszak, amikor az ősök a földön éltek és létrehozták a mai világot. A mitikus idő koncepciója az összes kultúrában megtalálható; ez az az idő, ahol a múlt, a jelen és a jövő képe értelmét veszti, helyüket egy állandó örökkévalóság veszi át. A kutatók rájöttek arra, hogy elődeik félreértelmezték az őslakók ezzel kapcsolatos időképét; nem egy időszakról, inkább a mitikus idő koncepciójában megfogalmazott gondolatról, egyfajta állandóságról, örökkévalóságról van szó, így találóbb a Dreaming – „álmodás” szó. Maga az álom szó használata az őslakosok azon hitéből származik, hogy az álomban látottak a múlt, a jelen, vagy a jövő valóságos eseményei; mivel a mitikus időnek is hasonló a jelenhez való viszonya, a kutatóknak kézenfekvő volt az álom szót használni, habár maguk az őslakosok nem ekképpen utalnának rá.
