Spanyol népzene Észak-Amerikában. A conjunto zene
A conjunto zene kis texasi és kaliforniai spanyol anyanyelvű csoportok zenéje. Dél-Texas és Észak-Mexikó lakossága körülbelül a XIX. század második felében kezdte el használni az egysoros gombos harmonikát, amelyet német telepesek vittek magukkal a területre. Ezt spanyol gitárral és a bajo sextoval (tizenkét húros basszusgitár, oktávra hangolt húrpárokkal) együtt használták, amiből aztán egy új zenei stílus alakult ki, a conjunto. A conjunto zenében a polka, a keringő és a schottish (német táncfajta) európai ritmusai keveredtek őshonos mexikói zenei elemekkel, így pedig egy jellegzetes stílusú egyedi kifejezésmódú amerikai zene született. Az első conjuntók eleinte harmonika – gitár vagy harmonika – bajo sexto duókban játszottak.
A műfaj az 1920-as években kezdte kinőni magát, és az 1940-es évekre lett a populáris kultúra része. A stílus zenei formái a mexikói Matamorosból származtak. A harmonika az átvételkor a munkásság jellegzetes, kedvelt hangszereként vált igazán népszerűvé. Ez viszonylag könnyen beszerezhető hangszer volt, és viszonylag olcsó is köszönhetően annak, hogy Reynosában vámmentesen megkaphatták az olasz és német gombos változatait.
Két típusa volt igen kedvelt a XX. század elején: a hallgatni való és a tánc alá való. A korai conjunto zenék nagyon népszerűek voltak a táncalkalmakkor, hiszen ezek inkább hangszeres dallamok voltak, mint énekesek – tekintve, hogy amúgy igen sok amúgy a spanyol-amerikai dalforma, és igen jelentős dalkincsük van.
[1]
A hangszeres conjunto dallamokat harmonikára írták, amelyet aztán tambora de ranchoval (népi hangszer, tulajdonképpen egy kétfenekű dob), vagy saját készítésű bajo sextoval kísértek. Maga a zene azok számára volt csak elérhető, akik megengedhették maguknak, hogy zenészeket fogadjanak a táncalkalomra (baile decente), ugyanúgy, ahogyan esküvőre, évfordulóra, vagy éppen más összejövetelre, fontos eseményre. Az 1930-as évek elején a bajo sexto kiszorította a tambora de ranchot.
A közös táncalkalmakkor polkákat,[2] schottisht, mazurkát, vals bajitot, más néven redowat és huapangot játszott a zenekar. Mint más népi kultúrákban is a népzene határt alkot a munkásság és a felsőbb osztályok között. Ebben az esetben ez nemcsak az angolok és a tejanok közötti határt jelenti, hanem a tejano munkás csoportok, és a szintén tejano közép- és felsőbb osztálybelieket, akik inkább az orchestra tipicát (nagyrészt húros hangszerekből álló zenekar), vagy a gitárral kísért énekes duókat vagy triókat kedvelték.
A nagy hanglemezgyártó cégek az 1920-as, 1930-as években kezdtek conjunto zenéket is kiadni a népnek („la raza”). Nem csak Texasban, hanem Kaliforniában is, és az egész délnyugati vidéken, illetve minden olyan vidéken, ahol az áttelepült lakosság éppen dolgozott, például Detroitban és Chicagóban is. Az előadók, akiknek dalait ekkor rögzítették, igen népszerűvé váltak a spanyol nyelvű rádióállomások hallgatói körében délnyugaton is és szinte mindenhol, ahol spanyol nyelvű lakosság élt. Ezek az előadók tulajdonképpen népzenészek voltak, akiknek elsősorban nem a zenélésből éltek, azt csak szabadidejükben művelték. Széleskörű népszerűségüket a rádió, a felvételek hozták.
A conjunto zene legfontosabb harmonikajátékosai és egyben alakítói Narcisco Martmez, Santiago “Flaco” Jimenez, Bruno Villarreal, Jose Rodriguez és Lolo Cavazos voltak.
Az 1940-es évek vége felé a conjunto zene fokozatosan átalakult népzenéből populáris zenévé, és egyike lett a legnépszerűbb zenei stílusoknak a mexikói amerikai, a texasi és más vidékékek spanyol anyanyelvű munkásainak. Az elektromos basszusgitár egy időben kiszorította a bajo sexto, emellett megjelent a dobfelszerelés is, a harmonika helyét pedig az elektromos zongora kezdte átvenni, ám a századforduló környékén – amikor egyre több a lehetőség, és világszerte egyre több nemzet fordul vissza népzenéjéhez – a bajo sexto és a harmonika újra visszatért a zenekarokba. A conjunto zene pedig még ma is töretlenül népszerű a mexikói amerikaiak körében.
