Spanyol népzene Észak-Amerikában. Az új-mexikói spanyol zene 19-20. századi története
A 19. század
Ahogyan az Új-Mexikói társadalom fejlődött, egy jellegzetes, különleges karakterre tett szert, a későbbi hatások ugyanakkor továbbra is Mexikó felől érkeztek, amely 1810-ben kiáltotta ki Spanyolországtól való függetlenségét. Mexikó hatásait a tárgyalt terület zenéjére a repertoárban és a zenei stílusokban lehet tetten érni. A mexikói elit szalontáncokat (bailes de salón) vett át Európából: keringőt, polkát és mazurkát. Később ezek leszivárogtak a mexikói középosztály és a proletárok szokásai közé, majd elterjedtek a Rio Grande mentén, egészen Új-Mexikóig. A lírai dal (canción) és annak utódműfaja, a mexikói „country song” (canción ranchera) ugyanígy váltak széleskörűen ismertté. A corrido, a narratív ballada egy formája, amely igen népszerű volt a 19. század végén és a 20. század elején, végig a Texas-mexikói határ mentén, jelentős helyet foglalva el Új-Mexikó zenei palettáján. Az új formák, mint például az indita elnevezésű narratív dal, elősegítették a határvidék lakosságának, hogy érzelmeiket, gondolataikat kifejezhessék. Ilyen volt bizonyos területeken az alabado is, ami egy himnikus dal, valamint ilyenek bizonyos társas táncformák is, a cuna és a vaquero. Zenei stílusokat és elemeket a szomszédos bennszülött amerikaiaktól – a navahóktól, az apacsoktól és különböző puebló csoportoktól – is kölcsönöztek, majd beépítették ezeket az új-mexikói spanyol zenei rendszerbe. Miközben az ezekből a forrásokból származó elemeket a lakosság átvette, kombinálta őket, és újrafogalmazta a helyi igényeknek megfelelően.
A mexikói függetlenség megszüntette a spanyol kereskedelmi embargót, amely addig kizárta a kívülről érkező zenei – és természetesen egyéb kulturális – hatásokat, így az új kereskedelmi lehetőségek, valamint az azokat kísérő kulturális áramlatok megjelentek az Egyesült Államok felől. Az angol-amerikaiak megjelentek, miután 1821-ben megnyitották a Santa Fébe vezető utat, amit politikai és egyéb események követtek, amelynek során az Egyesült Államok végül birtokba vette Új-Mexikót 1846-ban. Ennek eredményeként számos új zenei forma jelent meg, többek között a cuadrillas, illetve a cotilión, valamint ezeknek és más stílusoknak, műfajoknak a különféle változatai, módosulásai. A 19. század vége felé, ahogy a vasút közeledett Új-Mexikóhoz, meggyorsította ezt a kulturális keveredést, majd amikor Új-Mexikó az Egyesült Államok egyik tagállamává vált 1912-ben, már igyekezett zenei rendszerét az eredeti állapotban megtartani, mint az Egyesült Államok egy jellegzetes, területileg elhatárolható zenei dialektusát.
A 20. század
A mexikói forradalom 1910-ben a kivándorlás erős hullámait indította el az Egyesült Államok felé, főként a délnyugati mexikói-amerikai területek, azaz Colorado és Új-Mexikó felé. Az újonnan érkező betelepülők magukkal hozták a kortárs mexikói zene számos elemét, s ezáltal hatottak az amerikai spanyol területek zenéjére, segítve annak megújítását, felfrissítve az új-mexikói spanyol zene mexikói elemeit. Ezek a hatások a 20. század folyamán folyamatosan érték az új-mexikói zenét, köszönhetően az állandó bevándorlásnak. Ezen felül az amerikai populáris kultúra is igen nagy hatással volt az új-mexikói spanyol zenére, legfőképp a fiatalabb generációkra.
A 20. században a zenei kifejezésmódoknak új jelentései, jelentésrétegei alakultak ki az új-mexikói spanyolok körében, azzal együtt is, hogy megtartották a hagyományos kifejezésmód jelentéseit. Az újabb keletű zenei kifejezésmódok az új-mexikói spanyol hagyományban gyökereztek, de erősen hatottak rá más zenei műfajok is, mint például (1) az amerikai populáris zenei kultúra, így a jazz és a rock; (2) a mexikói populáris kultúra és más területek zenéje; (3) az amerikai-mexikói populáris zene, különösképpen a texasi conjunto és az orquesta stílusai, illetve más coloradói hatások; (4) különböző latin-amerikai népi és populáris stílusok. Ahogyan egyes kutatók kissé lealacsonyítóan azt mondják az új-mexikói zenéről (música nuevomexicana), hogy „az amerikai populáris zene és a jazz kissé rusztikus változata”, úgy különféle városi és egyéb zenék, zenei hatások, valamint Új-Mexikó spanyol eredetű vidéki zenéjének egy keverékéről beszélnek. A 20. század végére ez vált a legáltalánosabban elterjedt és legnépszerűbb zenei formává az új-mexikói lakosság körében, amely zenei hagyományról már egészében elmondható, hogy városi képződmény. Folyamatosan utal saját társadalmi, illetve a lakosság szociokulturális státuszára csakúgy, mint használói identitására, örökségére, eredetére és hagyományaira. A stílus legkarakteresebb képviselője az elismert zeneszerző, előadóművész Al Hurrisane (Alberto Sánchez), akinek a stílusát sokan másolják, számos előadó énekli dalait Új-Mexikóban, és szinte az egész délnyugaton.
E kortárs kifejezésmód mentén az új-mexikói zene (música nuevomexicana) mélyebb, hagyományos formái továbbélnek a maguk közegében éppúgy, mint más újabb, ám vidékies formák, illetve a popzene által befolyásolt egyéb stílusok. Az új-mexikói spanyol zene, az újabb keletű és a régebbi formák egyaránt, továbbra is egy hagyományozott rendszeren belül élnek, ugyanakkor az emberek igényei folyamatosan befolyásolják, alakítják, és egyszerre fenntartják ezeket.
