Difference between revisions of "Kategória:Puerto Rico"

A lap 2011. május 9., 11:35-kori változata

Puerto Rico (’gazdag kikötő’) a Nagy-Antillák szigetvilágának legkeletebbre fekvő (és egyben legkisebb) tagja. Lakói Borinquennek is nevezik, amely az őslakos tainó indiánok által használt Borikén szóból származik, jelentése ’a hősies Úr földje’. A szigetre a La Isla del Encanto (’a varázslatos sziget’) elnevezést is gyakran használják. Puerto Ricóhoz tartoznak a szomszédos Vieques, Culebra és Mona-szigetek is. Az ország az Amerikai Egyesült Államok társult állama. Fő tengelyét egy hegység alkotja, melynek magassága 900-1300 méter. Legmagasabb pontja a Punta, 1338 méter. A hegységtől északra sík vidék, délre pedig dombvidék terül el. Jelentősebb városai: San Juan, Bayamón, Caguas, Carolina, Guaynabo, Mayagüez és Ponce. Fontos megemlíteni Loiza falut, mely a leghíresebb bombazenész családok otthona. Az itt megrendezett karneválok és zenei fesztiválok méltán híresek.

Kultúrtörténeti áttekintés

A szigetet évezredeken keresztül őslakos tainó indiánok lakták. Feltételezhető, hogy a sziget megállóhelyként szolgált az Észak- és Dél-Amerika közötti utazások során. Az őslakosokat később a Dél-Amerika északi részén fekvő Paria-öböl irányából terjeszkedő arawak indiánok igázták le. Kolombusz Kristóf idejében Puerto Rico önálló, tainó-arawak indiánok által lakott szigetország volt. Lakosainak vallásáról és isteneiről kerámia-, fa- és kőszobrok formájában maradtak fenn emlékek. Zenéjük jellegére utalnak az előkerült kaparós- (güiró) és csörgőhangszerek, fatrombiták, fatörzsből készült résdobok, agyagokarinák, valamint csontból készült sípok, furulyák. Az 1500-as években meginduló gyarmatosító folyamat következtében az őslakosok népessége rohamosan csökkenni kezdett, és az 1600-as évekre teljesen megszűntek mint önálló népcsoport.
Néhány közösség nehezen megközelíthető hegyekbe menekült, és rövidebb-hosszabb ideig még tovább folytatta addigi életmódját fenntartva az ősi kultúrát. Ezeket a területeket indierasnak hívják. A korai történetírók beszámolnak egy areito elnevezésű ünnepről, amely a legfontosabb vallásos, zenés-táncos esemény volt. Az ünnep ceremóniamestere egy-egy tiszteletbeli énekes volt, aki elővezette a költőket, táncosokat, zenészeket. A gyerekek is felkészültek az ünnepekre, dalokat és táncokat tanultak, valamint improvizáltak. Az esemény így a fiatalabbak vallásos és kulturális életbe való bevonásának is a színtere volt. A dalokról nem találtak feljegyzéseket, illetve kottákat, de leírások arról számolnak be, hogy az őslakosok zenéjében az idősebbek énekelték a mélyebb szólamokat, a fiatalabbak pedig a magasabbakat. A nők szoprán, alt és tenor hangfekvésben énekeltek, és a zene állítólag az európaiak fülének sem bizonyult idegennek.

Hagyományos hangszerek

Az 1500-as évek elején a spanyolok fémcsörgőket, klavikord- és vihuelahúrokat, valamint sípokat hoztak a szigetre. (A vihuela Spanyolországban akkoriban elterjedt, gitárszerű, pengetővel és vonóval megszólaltatható hangszer.) Az első vihuela 1512-ben érkezett a szigetre, amit az első gitár követett 1516-ban. Az 1520-as és ’30-as évek Puerto Rico számára keverves időszak volt. A spanyolok aranyat találtak Új-Spanyolországban (Mexikó), Peruban és Venezuelában, és nagy számban hagyták el a szigetvilágot. A kulturális élet kiüresedni látszott. A katolikus egyház saját ünnepeit és eseményeit támogatta, de emellett létezett közösségi élet a rabszolgák rétegeinek sorában, valamint az indierákba menekült őslakosok körében. A spanyolok számára 1540-re a sziget nem jelentett gazdasági vonzerőt, így az a kereskedelemben is peremterületre szorult. A szigeten fellelhető, általuk behozott hangszerek száma kicsi volt, így a helybeliek idővel elkezdték imitálni azokat.

• Ütőhangszerek

A szigeten megtalálható ütőhangszerek többségét más egykori spanyol gyarmati országban is ismerték. Ilyenek például a claves, a kolompok és a güiro (güícharo), amelyek a legtöbb tánczenében szerepelnek, vagy például a maracas, amely a jibaro zene fontos kísérőhangszere. Nagyon jellegzetes afrikai eredetű helyi hangszer a marimbula, amely a mbirának és a kalimbának rokona. Ez tulajdonképpen egy fadoboz, melynek az első oldalán nyílás található, efölött pedig fém nyelvek helyezkednek el. A marimbulára (amely Kubában is elterjedt) a játékos ráül, és lábai között pengeti a nyelveket.
Hangfekvése a nagybőgőéhez hasonló. A sziget egyik legjellegzetesebb dobja a bomba, mely egy oldalú, hordóból készített hangszer. A bőr eleinte szegecsekkel volt a testhez erősítve, de az 1970-es évektől elterjedtek a csavarokkal hangolható dobok. A bomba dobot kézzel ütik. A hagyományos bomba zenében két dobos tölt be központi szerepet: az egyik tempótartó ritmust játszik, a szólista pedig a táncosokkal közös improvizációt folytat. A bomba ritmusok jellege hasonló a nyugat-afrikaiakhoz. A pandreta a tambourinhoz hasonló keretdob, csörgők nélkül, melyet a plena zenében használnak. Puerto Ricóban három hagyományos méret terjedt el, melyeknek más-más zenei szerepe van – jellemzően ezek között is a legmagasabb hangfekvésű szólam a leginkább improvizatív.

• Pengetős hangszerek

A korai pengetősök közül négy hangszer van ma is jelen a sziget zenéjében: a tiple, a tres, a cuatro és a bordonúa. Nincs feljegyzés arra vonatkozólag, hogy pontosan mikor alakultak ki, illetve nyerték el mai formájukat. Annyi tudható, hogy a seis nevű műfaj hangszerelésében ezek kaptak nagy szerepet. A seis-t már a 17. század elején játszották. A fent említett hangszerek többnyire homokóra formájúak, egyes régiókban kis aránybeli eltérésekkel. A tiple kisméretű, öthúros hangszer. A cuatro a legnépszerűbb és legelterjedtebb – korábban négy, manapság öt dupla húrral van ellátva. A bordonúa neve a bordón szóból származik, melynek jelentése, ’mély’ – ezen a hangszeren basszusszólamot játszanak.